A Juventust előbb három bajnoki címre vezető, majd a szövetségi kapitányi posztot betöltő Antonio Conte egykori játékosáról, Arturo Vidalról beszélt, de szó esett a szakember gyerekkoráról, pályafutásának korai szakaszáról, valamint a labdarúgással és az edzősködéssel kapcsolatos felfogásáról is.

"Arturo Vidal azt mondta, hogy magával vinne a háborúba?" - mondta Conte az El País munkatársának adott interjú során. "Én is magammal vinném Vidalt. Egy fantasztikus játékos. Be kell vallanom, hogy nehezen tudtam beilleszteni a Juvénál.

A fejemben már 4-2-4-et és 4-4-2-t akartam játszatni, azonban látva Vidal gyors mozgását a pálya egész területén, inkább 4-3-3-ra váltottam, ami aztán 3-5-2-re módosult.

Kivételes fizikai és technikai adottságokkal rendelkezik, ha egy kicsivel tovább dolgozhattam volna vele, csodálatos lett volna. Bármelyik csapatomnál szívesen látnám."

Az olasz válogatott szövetségi kapitány szót ejtett saját pályafutásáról és a saját filozófiájáról is.

"Az első csapatom a Lecce volt, s nyolc labdát és százötvenezer lírát fizetett értem. Az, hogy játékosként áram lett, büszkeséggel és elégedettséggel töltött el. Mostanra minden inflálódott, beleértve a fizetéseket is. Korábban hosszú utat kellett bejárni ahhoz, hogy az ember pénzt keressen, az első szerződésem a Serie A-ban százötvenezer euro volt szezononként.

Valaha áthágtam-e a szabályokat? Soha sem tulajdonítottam el semmit, s ennek a neveltetésem az oka. Emlékszem, hogy egyszer találtam kétezer lírát a boltban, s alig tudtam elhinni. Komolyan mondom, gyorsan elsétáltam, mintha loptam volna.

De Coubertin mottója [»Nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos!«] nem áll közel hozzám, én nagyon versenyszellemű ember vagyok. Soha sem csinálok semmit sem csak úgy, ha eldöntöm, hogy belevágok valamibe, a maximumot akarom kihozni magamból és másokból is, mert maximalista vagyok. 

A legfontosabb dolog? A tisztelet. Ez az első dolog, amit megadok az embereknek, s az első dolog, amit cserébe én is elvárok tőlük. Soha sem bíznék meg senkiben, aki nyers. Mi szükséges ahhoz, hogy valakinek helye legyen a csapatomban? Fel kell áldoznia magát értünk. A csapat nem csak egyetlen játékosból áll.

Természetesen minél nagyobb tehetséggel rendelkezik valaki, annál nagyobb esélye van a győzelemre, azonban azt a tehetséget a csapat szolgálatába akarom állítani. Mindig is a csapat volt az elsődleges számomra, soha sem bíztam mindent egyetlen játékosra, bármilyen jó is volt az illető.

A rengeteg futással tűntem ki játékosként. Boldogan tettem, mert közben láttam, hogy a szupersztárok játszottak, játszottak a csapatért. Megtapasztaltam, tudom, hogyan megy, s ez az, amit meg akartam valósítani.

Azt mondom, hogy az embernek megbánás nélkül kell befejeznie a mérkőzést. Nyerhetsz vagy veszíthetsz, de soha sem szabad,  hogy úgy menj az öltözőbe, hogy azt mondod: »Ha így vagy úgy tettem volna«.

Mi az, ami feldühít? A szenvedély hiánya. A labdarúgás egy olyan sport, amit szeretni kell, a játékosnak kell legyen szenvedélye és lelkesedése. Ha olyan embert látok, aki nem rendelkezik vele, ténfereg a pályán, fáradtnak tűnik az edzésen, az feldühít. Amikor gyerekek voltunk az utcán, tudtuk, hogy annyit kapunk az élettől, amennyit mi beleteszünk. Manapság ez hiányzik.

Manapság egy csomó pálya van az iskolákban, szépen gondozott pályák. Mi a templom melletti játszótéren játszottunk, amely tele volt lyukakkal, de számunkra olyan volt, mint a San Siro. Az alkalmazkodóképességünk rendkívüli volt, s elég volt, ha a labdával lehettünk. Most sokkal több a segítség, s hiányoznak az utcai tehetségek. 

Az utcán megtanultunk fára mászni, leesni és eltörni a kezünket, igazi csirkefogók voltunk. Ha ma megkérdeznék egy tízéves gyereket arról, hogy tud-e fára mászni, csak értetlenül nézne rám. Szép időket éltünk, mert nem volt belőle sok. Meg kell óvnunk a gyerekeket, igen, ugyanakkor azt is hagynunk kell, hogy az élet apró pofonokat adjon nekik. 

Beszéd a játékosokkal? Videókat használok, s előbb megmutatom, mielőtt beszélnénk. Szeretem a didaktikus módszert, elmagyaráztatni velük, hogy vajon mi történt volna, ha jobban helyezkednek. Ez nagyobb felelősségérzetet ad nekik, s ezáltal úgy gondolkodhatnak, mint egy edző. Ismerni kell a játékosokat, tudni kell, ki az, akinek üvöltözésre van szüksége, s ki az, akinek nem. Bele kell látni a fejükbe.

Manapság egy edzőnek felkészültnek kell lennie minden tekintetben. Taktikailag, technikailag és pszichológiailag egyaránt. Olvasni kell és keményen kell tanulni. Bárki, aki azt mondja, hogy semmi újat nem lehet kitalálni a labdarúgásban, az teljesen eszement, s azért mondja, mert hiányzik belőle az elszántság, hogy bármit is tegyen."

Az Európát megrázó terroresemények után sokakban jogosan merült fel a kérdés, hogy vajon mit hozhat a nyári Európa-bajnokság, s vajon a főszerep megmaradhat-e labdarúgásnak.

"Bízom benne, hogy ez az Európa-bajnokság a sportról, nem pedig a félelemről szól majd. Igazán remélem, hogy nyugodtan telik majd, mert az Európa-bajnokság azonos a testvériséggel."