A mai napon Nicolò Fagiolinak egy rendezvényen kellett kötelezően részt vennie, ez volt az első ilyen alkalom, amelyen a középpályás pszichológusokból és diákokból álló közönség előtt beszélhetett a függőségéről.

„Jelen helyzetben a meccseken való részvétel bizonyosan segített volna. Büntetésként élem meg a pályától való eltiltást, de elfogadtam, viszont úgy érzem, hogy ez mindent megnehezített.” - idézi a fiatal középpályás szavait a Calciomercato.com.

„El kellett fogadnom ezt az alkut, ellenkező esetben soha nem térhettem volna vissza. Az eltiltás május 19-én jár le, május 25-én pedig játszhatok a szezon utolsó meccsén. Az EB-szereplés az álomszerű számomra.

Most sokkal jobban érzem magam, tavaly életem legnehezebb időszakát éltem meg, de Paolo segítségével egyre jobban vagyok. A családomnak és a barátaimnak köszönhetően jól érzem magam. És sportolok közben.

A fogadást 16 évesen kezdtem, játékként fogtam fel, de lassan betegség lett belőle. A sportfogadást a Juve utánpótlás csapatánál kezdtem. Szerettem a fogadásokat, mielőtt elveszítettem volna a kontrollt a dolgok felett. Lényegében dopaminra vadásztam anélkül, hogy tudtam volna róla. Aztán rájöttem, hogy ez már betegség, de túl sok időbe telt, amíg segítséghez fordultam. Szerencsére ezt megtettem májusban. Éjszaka már nem tudtam aludni. Túl sok időt töltöttem a telefonon hívásokkal és üzenetekkel. Aztán segítséget kértem, mert úgy éreztem, elértem a legmélyebb pontot.

Az elején az ember azt hiszi, hogy többet tud, de aztán rájön, hogy a futballista lét nem szolgál előnyökkel. Nem tudom, miért kezdtem bele az egészbe. Talán egyedül éreztem magam, és távol voltam az otthonomtól.

Folyamatosan ideges voltam. Az egyetlen feloldás a meccs volt, de nem edzettem jól, mivel nem voltam olyan futballista, aki mindent belead. Napi 10-12 órát töltöttem a telefonon. Dühöt és szégyent éreztem, amikor a közösségi médiában megjelentek a hírek, de aztán eljött a béke pillanata.

Most azt várom nagyon, hogy visszatérhessek a pályára. Már nem fogadok, és napi három vagy négy órát töltök a telefonom nyomogatásával. Megváltozott a kapcsolatom a családommal és a barátaimmal. A múltban úgy éreztem, hogy sok időt elvesztegetek, de akkor jöttem rá, hogy jó úton vagyok, amikor elkezdtem értékelni a családdal és barátokkal töltött időt.

A klub és a csapattársak segítségemre vannak. Hiányzik a meccs előtti öltözői hangulat, de a többi olyan, mintha semmi sem változott volna. Az első két hét után elkezdtem a csapatra koncentrálni, de nehéz volt távol maradni a meccsektől.

Az utcán vagy a stadionban nem sértegettek, és nem is számítottam erre. Az életemet továbbra is nyugodtan élem.

Lehet, hogy klisének tűnik, de 16 évesen úgy gondoltam, hogy megálljt tudok parancsolni magamnak, s nem hittem azoknak, akik betegségről beszéltek a fogadások kapcsán.”