Suchman Péter, a GlobSpot vezető szerkesztője keresett meg minket azzal kapcsolatban, hogy ő is járt Triesztben, a Cagliari elleni mérkőzésen, és írt erről egy remek cikket, amit a Juventuz blog olvasóival is nagyon szívesen megosztana.

Fogadjátok szeretettel a vendégblogger rovat újabb bejegyzését Suchman Péter tollából.

A cikk eredetijét itt olvashatjátok.

Vasárnap bajnokok lettünk! Nem, nem tekintek el a többes szám első személytől, mi is megérdemeltük és nekünk is kijár a cím. Persze az igazi hősök nem mi vagyunk, ők a pályán vannak, mi csak a magunk módján. 16 év masszív szurkolás után értettem meg igazán, miért is kezdtem el annak idején rajongani egy csapatért, és mit is jelent ez az egész – a szurkolói életforma. Juventus – Cagliari 2:0, a meccset Triesztben játszották, a Juve bajnok lett és mi a pályára rohantunk.

Klasszikus Juve-drukker sztori: a ’96-os BL győzelem, majd a Del Piero és Zidane-féle csapat Marcello Lippi vezetésével elragadott engem is, mint sok millió másik embert a világon, aztán utána már nem is tudni miért, így maradtam. És alapértelmezetté vált, hogy minden bajnoki és BL játéknapot megelőzően  az összes fellelhető médiaterméket elfogyasztottam, ami az éppen aktuális meccsről szólt, és bizony néha nagy meccs utáni sírások is voltak. A Dortmund és a Real elleni vesztes döntők után iskolába sem akartam menni, mindennél jobban bántott a káröröm, ami a – divatdrukker – osztálytársak felől áradt.

A fanatizmus azóta csak erősödött, ez nem a “majd kinövöd, majd lekerül a poszter a faladról” sztori. A poszter mondjuk lekerült, de nem nőttem ki.  És azt hiszem, valahol itt rejlik a megfejtés: mi nem akarunk felnőni, én nem akarok (teljesen) felnőni. Ugrálni akarok a gólnál, mint egy eszement, és álmodozni, hogy ezt meg azt nyerjük meg, és így meg úgy rúg gólt Marchisio a hétvégén és példaképeket akarok (még ha a példaképek már lassan fiatalabbak, mint én). Ez a gyerekkor utolsó darabja, amit egy egész életen keresztül vihetek magammal. (Bár ebből a darabból most le fog törni egy fontos rész: Alex Del Piero visszavonul.)

Szóval igen, ez már életforma. Nem túlzás ezt a szót használni, hiszen a legfixebb pontokat az életemben a meccsnapok jelölik ki, meccset kihagyni nem lehet (na jó, idén egy kimaradt, de folyamatosan követtem az eredményt, és tényleg van felmentésem).

Eddig viszont a történelmi pillanatokat csak a TV-n keresztül éltem át. Az igazi azonosulás nem történt meg. Az azonosulás nem csak a csapattal való azonosulást jelenti, hanem azzal a környezettel, kultúrával, hagyománnyal és életérzéssel valót is, ami a csapatot körülveszi, amiből a csapat is táplálkozik és amihez nyilván a csapat is hozzátesz. Aki az angol focit szereti, nyilván az angol karakterekkel, az angol városok hangulatával, vagy mondjuk a pubok hangulatával tud azonosulni. Nálam az (észak)olasz életstílus ami megkapott. A lazaság, a stílus, az idegbeteg nyugodtság (van ilyen), a fanatizmus, de mindez a déli szélsőségek nélkül. A pályán pedig a szenvedélyesség valami egészen fura módon ötvöződik a precíz profizmussal, a nagy egyéniségek sem öncélú sztárok, hanem ők is a gépezet részei – főleg Antonio Conte Juventusában.

Suchman Péter, a GlobSpot vezető szerkesztője keresett meg minket azzal kapcsolatban, hogy ő is járt Triesztben, a Cagliari elleni mérkőzésen, és írt erről egy remek cikket, amit a Juventuz blog olvasóival is nagyon szívesen megosztana.

Fogadjátok szeretettel a vendégblogger rovat újabb bejegyzését Suchman Péter tollából.

A cikk eredetijét itt olvashatjátok.

Vasárnap bajnokok lettünk! Nem, nem tekintek el a többes szám első személytől, mi is megérdemeltük és nekünk is kijár a cím. Persze az igazi hősök nem mi vagyunk, ők a pályán vannak, mi csak a magunk módján. 16 év masszív szurkolás után értettem meg igazán, miért is kezdtem el annak idején rajongani egy csapatért, és mit is jelent ez az egész – a szurkolói életforma. Juventus – Cagliari 2:0, a meccset Triesztben játszották, a Juve bajnok lett és mi a pályára rohantunk.

Klasszikus Juve-drukker sztori: a ’96-os BL győzelem, majd a Del Piero és Zidane-féle csapat Marcello Lippi vezetésével elragadott engem is, mint sok millió másik embert a világon, aztán utána már nem is tudni miért, így maradtam. És alapértelmezetté vált, hogy minden bajnoki és BL játéknapot megelőzően  az összes fellelhető médiaterméket elfogyasztottam, ami az éppen aktuális meccsről szólt, és bizony néha nagy meccs utáni sírások is voltak. A Dortmund és a Real elleni vesztes döntők után iskolába sem akartam menni, mindennél jobban bántott a káröröm, ami a – divatdrukker – osztálytársak felől áradt.

A fanatizmus azóta csak erősödött, ez nem a “majd kinövöd, majd lekerül a poszter a faladról” sztori. A poszter mondjuk lekerült, de nem nőttem ki.  És azt hiszem, valahol itt rejlik a megfejtés: mi nem akarunk felnőni, én nem akarok (teljesen) felnőni. Ugrálni akarok a gólnál, mint egy eszement, és álmodozni, hogy ezt meg azt nyerjük meg, és így meg úgy rúg gólt Marchisio a hétvégén és példaképeket akarok (még ha a példaképek már lassan fiatalabbak, mint én). Ez a gyerekkor utolsó darabja, amit egy egész életen keresztül vihetek magammal. (Bár ebből a darabból most le fog törni egy fontos rész: Alex Del Piero visszavonul.)

Szóval igen, ez már életforma. Nem túlzás ezt a szót használni, hiszen a legfixebb pontokat az életemben a meccsnapok jelölik ki, meccset kihagyni nem lehet (na jó, idén egy kimaradt, de folyamatosan követtem az eredményt, és tényleg van felmentésem).

Eddig viszont a történelmi pillanatokat csak a TV-n keresztül éltem át. Az igazi azonosulás nem történt meg. Az azonosulás nem csak a csapattal való azonosulást jelenti, hanem azzal a környezettel, kultúrával, hagyománnyal és életérzéssel valót is, ami a csapatot körülveszi, amiből a csapat is táplálkozik és amihez nyilván a csapat is hozzátesz. Aki az angol focit szereti, nyilván az angol karakterekkel, az angol városok hangulatával, vagy mondjuk a pubok hangulatával tud azonosulni. Nálam az (észak)olasz életstílus ami megkapott. A lazaság, a stílus, az idegbeteg nyugodtság (van ilyen), a fanatizmus, de mindez a déli szélsőségek nélkül. A pályán pedig a szenvedélyesség valami egészen fura módon ötvöződik a precíz profizmussal, a nagy egyéniségek sem öncélú sztárok, hanem ők is a gépezet részei – főleg Antonio Conte Juventusában.

Tehát eddig mindezt csak a TV-n keresztül éltem át, de most a sors valami egészen valószínűtlen módon úgy hozta, hogy az eredetileg Szardínia szigetén játszó Cagliari Triesztben fogadta a Juventust, méghozzá egy olyan szituációban, amikor a Juve a Milan meccs kedvező alakulása esetén ha nyer, bajnok. 400 km, azaz 3 és fél óra autóútra került tőlünk a csapat, és jegyet is sikerült szerezni (ezúton is köszönet Máténak). Elindultunk tehát Triesztbe, bátyámmal, a ’96 óta szintén fanatikus Tomi barátommal és az ő apukájával. A városba, amit egyenesen imádok, mert a fent említett olasz életstílus ideálisan keveredik a környező népek hatásaival, a mediterrán környezetbe pedig néha mintha az általam annyira szeretett pesti utcák épületeit helyezték volna, ez még a Monarchia öröksége.

A trieszti szálloda, ahol a Juventus játékosai laktak a meccs előtt

A meccs 20:45 kor kezdődött, de mi már 12 órára a városban voltunk. Nem akartunk csak úgy beesni a meccsre, és így volt kerek a történet. Kicsit felvettük az ottani tempót. Egy kötelező shopping túra után, (amit egy plázában folytattunk le, ahol persze minden olyan volt, mint más országokban – semmilyen) elindultunk a belvárosba, ahol elért a tökéletes nyugodtság és elégedettség érzés. Ez a “most ennél jobbat nem is tudok elképzelni” érzés. Ja, semmi különös, csak kértünk egy-egy sört a főtéren. Nem a sör maga volt ilyen hatással (remélem), hanem a fentebb már boncolgatott hangulat átélése. Nehezen tudom megfogalmazni, de valahogy annyira jó volt beleélni magam ebbe a miliőbe…a gyerekektől az idősekig mindenki az utcára szivárgott a délutáni szieszta után. Semmi céljuk nem volt, csak vasárnapoztak, lazultak, sétáltak, beszélgettek és elkezdett élni a város. Hiányzik ez az érzés itthon. Itthon ha sok ember is van, akkor is sok atomizálódott embert látok, itt valahogy más volt az érzés. Itt sokkal inkább éreztem, hogy létezik még a közösségnek, a lakóhely kohéziójának ereje, mint a saját lakóhelyemen. No és persze itt nem éreztem késztetést, hogy azonnal bedugjam a fülhallgatómat, amint az utcára lépek.

Tökéletes

A jegyünket szerző srác, akitől a helyszínen kellett átvenni a belépőket, már aktívan hívogatni kezdett olyan 6 óra tájban, amit nem értettem, hiszen hol volt még akkor a meccs kezdése…Mi még elindultunk a szálloda felé, ahol a játékosok tanyáznak, hátha sikerül jó fotókat csinálni róluk – nem sikerült. Viszont láttam az öltönyös Nedvedet közelről, tehát megérte.

Na, ki látja Nedvedet?

A telefon meg egyre csak csörgött, míg nem kaptunk egy burkolt ultimátumot, szóval eszeveszett tempóban rohantunk át a városon a stadion irányába, mert a jegyünk nem akart várni ránk tovább a parkolóban. Ekkor a kocsival száguldva átvillant az agyamon annak a lehetősége, hogy lemaradunk a meccsről (volt már ilyen Udinében), de szerencsére még időben érkeztünk, és a már nagyon türelmetlen magyar szurkolói csapat egyik tagjától átvehettük a jegyeket, de még mindig nem értettük a türelmetlenség okát. Egy laza szendvics és a megfelelő öltözék otthonhagyásának konstatálása (az esőre nem készültünk) után elindultunk a stadionba. Nem mondom, hogy nem izgultam, mert unokatesóm személyiével vásároltam jegyet (az enyém épp el van veszve…), és nem igazán hasonlítottam a nálam lévő igazolványon lévő arcra. De nem volt para, megérkeztünk és megértettük, miért voltak türelmetlenek a nálunk rutinosabb srácok: fizikailag nem tudtunk értelmes helyet találni a lelátón. Igen, a B-középbe kaptunk jegyet.

Rózsaszín köd

Persze az első reakcióm a bosszankodás volt, így nem fogok látni semmit, ráadásul agyon fognak taposni, és mindezt 70 euróért. Aztán amint találtunk helyet ( a szervezők a gyerekkel érkezőket átengedték egy másik szektorba, így fellélegezhettünk, lett némi hely) magával ragadott a fanatizmus. Közhely, de tényleg, eggyé vált mindenki a lelátón és folyamatos éneklés, skandálás, ugrálás közepette vártuk a meccset. Ami ezután jött, az leírhatatlan.

A meccs amúgy – mint meccs – nem volt különösen élvezetes, a játékosokon látszott, hogy bennük van a görcs, de szépen hozták a kötelezőt, és a döntő szakaszában a meccsnek még rá tudtak tenni egy lapáttal (ezt akár a Nemzeti Sport is megírhatná ezekkel a szavakkal, persze még néhány közhellyel kiegészítve, hogy a szokásos cikk/közhely mutató rendben legyen). A lelátón a legnagyobb izgalmat a Milan-Inter meccs eredményének alakulása jelentette. Ha a Milan nem nyer, de mi igen, bajnokok vagyunk. Egészen szürreális élmény volt, ahogy a viszonylagos nyugalom egyszercsak megtört. Körülöttünk a fülhallgatóval rádiót hallgató sráctól futótűzként indult el mindig valami. Nem tudtuk mi, de követve a többieket mi is örömittas üvöltésbe és ugrálásba kezdtünk (később esett le, hogy azért négyszer fordult ez elő, mert az Inter 4 gólt rúgott a Milannak – le a kalappal amúgy).

Az igazán sosem létezett – értsd: csak a magyar felsőoktatásban elismert – “olasztudásom” nem mindig volt elég ahhoz, hogy ne bután nézzünk magunk elé, folyamatosan azt kérdezve egymástól, hogy ok, rettenetesen örülünk meg minden, de minek is örülünk? Nagy csapás, hogy az internetes adatforgalom külföldön túl drága lett volna, így lebutult okostelefonjaink sem segítettek, maradt az értetlen nézés. Azért az megnyugtatott, hogy a mellettünk álló srác, aki még olaszul is tudott és a telója is online volt, még ezen skillek birtokában is butábbnak érezhette magát nálunk, mert a 80. percben szomorúan nézte a telefon kijelzőjét, és közölte velünk, hogy 3:2-re vezet a Milan, remélem azóta neki is leesett, hogy bajnokok vagyunk.

Most akkor mi van???

Mert azok lettünk! A lefújás előtt rettentő éles logikával kikövetkeztettük, hogy az emberek valószínűleg azért másznak fel – amúgy totál életveszélyben – a kerítés tetejére, mert be akarnak futni ünnepelni. Aztán kaptunk egy sms-t otthonról, ami minden kétségünket eloszlatta, ekkor már nem azon izgultunk, hogy melyik pályán milyen eredmény születik, hanem hogy hogyan is kell egy ilyet megünnepelni.

Magyar szurkolóként az már nagyon megy, hogy hogyan kell logó fejjel, “többet már tényleg nem jövök ki meccsre” mantrát ismételgetve elhagyni egy szánalmasan lepusztult stadiont, miközben éles fájdalommal hasítanak a fejembe a mérkőzésen látottak. A lelketlen, szánalmas játékot, a meccs előtti szájkarate után előadott megilletődött amatőrködést fizető szurkolóként nehéz feldolgozni – nekünk 2012-ben, világ szégyene, de eddig ezt jelentette a meccs utáni feeling. Meg persze a TV-előtti ünneplést  Juve, vagy olasz válogatott meccsek után, de az más, az tök más.

Mintakövetés. Ez volt az egyetlen megoldás. Befutottunk mi is a pályára és egészen elszédültem. Futottunk a pályán mint a boldog csikók, amikor az első szép tavaszi napon kiengedik őket a legelőre. Nem is kísérlem meg leírni, hihetetlen, bódult érzés, a boldog tömeg beszippantott és…hú,nagyon jó volt.

Beugrásra készen

Hiányzott ez az öröm. Ezért érdemes szurkolónak lenni, ezért kellett kitartani, mikor a csapatot a másodosztályba zavarták, mikor a klasszisaink elmentek, mikor valami elképesztően ötlettelen, nyegle játékkal kétszer is hetedikek lettünk. És ez csak nekünk jár, akik kitartottak, akik a csapatot szerették és nem az aktuális eredményeket. Nekünk ez kijárt.

Két dologgal szeretném érzékeltetni, mit látok én egy ilyen bajnoki cím mögé, miért érzem tényleg fontosnak, erőt adónak, felemelőnek – és nem csak a csordaszellem által hajtott lelkesedésből, valahová tartozni akarásból születő fanatizmusnak ezt, a szurkolói életformát.

Antonio Conte. Játékosként is imádtam, mert csak rá kellett nézni, a szemét kellett nézni, és akkor látta az ember, hogy van olyan, hogy valaki nem veszíthet. A jobb, vagy szerencsésebb legyőzheti, de soha nem veszíthet gyengeségből, lustaságból, dekoncentrációból, hiányos felkészültségből, nem, semmiből kifolyólag sem. Csak ha jön egy még jobb, még szerencsésebb. Conte csapatkapitány lett (és VB ezüstérmes, ötszörös olasz bajnok, UEFA és BL győztes), majd átadta a stafétát Alex Del Pieronak (akiről azért nem írok külön mert róla már nem is lehet :) ). Aztán egy szép napon valakinek az az elmebeteg ötlete támadt a vezetőségben, hogy az edzőként tök rutintalan Contét ülteti a világ egyik leghíresebb klubjának kispadjára, mikor éppen a csapat története legnagyobb válságát éli. Na itt meg lehetett volna ijedni. Conte nem ijedt meg.

Pontosan tudta mit akar, mi meg csak fogtuk a fejünket, te jóég, 4-2-4-et játszatni Olaszországban, ezzel a kerettel, ez öngyilkosság. Aztán jöttek a meccsek, és a csodák hétről hétre – a csapat Conte vezetésével tétmeccsen veretlen! 41 meccs veretlenül, olasz bajnoki cím, és kupadöntő (amit május 20.-án rendeznek) Nem vagyok futball szakértő, nem mennék bele a 3-5-2 és a 4-3-3 elemzésébe, mert hülyén jönnék ki belőle. De amit mindenképpen meg akarok említeni, az a mentalitás, az attitűd, a bajnoki attitűd átadása a játékosoknak. Középszerűnek gondolt játékosokat spanolt odáig, hogy most már mindenki fél tőlük, mert senki nem tudja őket legyőzni. A sokat szidott De Ceglie és Bonucci, a totál ismeretlen Giaccherini, Estigarribia, Padoin, az eltemetett Barzagli, és még sorolhatnám…a középszerűekből kiváló, a kiválókból klasszis játékosos lettek. Aki pedig emberileg nem illett a képbe, annak mennie kellett. Értitek? Emberileg? Ebben a világban, és ebben a futballvilágban, ahol általában ez a legutolsó szempont. Conténak a legelső. És igaza van. De mi is ez a bajnoki attitűd? Szerintem annak a képessége, amit korábban írtam: nem lehet veszíteni. Ehhez minden nap, minden edzésen, minden meccsen, minden taktikai megbeszélésen a maximumot kell hozni, és tudni, hogy mindent megtettek, jöhet az ellenfél. Nincs gyenge pont, nincs elsunnyogott edzés, nincs hiányos taktikai felkészültség, nincs nem megfelelő erőnlét.És nem lankadhat a figyelem sem, erre figyelmeztet Conte a máris legendássá vált beszédében, amit a bajnokság legfontosabb szakaszában intézett a csapathoz:

Ahhoz, hogy ez működjön, meg kell találni az embereket, a megfelelő embereket. Mint Vidal, vagy éppen Pepe. És ha már Pepe…a fent leírt jelenségek igenis az átlag szurkolónak is erőt adnak, és ezért imádom és tisztelem annyira ezt a csapatot. Életem egyik legrosszabb és legnehezebb napján – tudjátok, mikor minden romokban hever az ember körül – bekapcsoltam a Napoli-Juve második félidejét (igen, volt még egy félidő, amit sajnos ki kellett hagynom), ekkor a nápolyiak vezettek, a félelmetes San Paoloban, 2 góllal, a világ egyik legjobb csatársorával. És akkor valahogy feljövünk egy gólra, mikor is Pepe elindul és egészen valószínűtlen módon 45 métert rohan a labdával, és belövi. A csapat felállt, mert nem tud veszíteni. Nagyon sok erőt tud ez adni.

Hát ennyit Contéról…A másik hős, Andrea Pirlo, akiről külön szeretnék megemlékezni. Aki nem ismerné: a világ valaha élt egyik legjobb középpályása, aki szinte minden megnyert életében. Klubikon volt a Milannál, de az utóbbi években csak tengett lengett a pályán, mindenki leírta. Aztán a Conte bomba után robbant a Pirlo bomba: a szezon elején ingyen a Juvéhoz igazolt, a Milan elengedte. Fogta a fejét sokmillió Juve drukker: mit fog itt tenni az öregedő, kiégett, ráadásul milanista Pirlo? Conte kemény volt: az egész csapatot Pirlo köré szervezte – mindent vagy semmit! Aztán Pirlo olyan teljesítményt nyújtott, amilyet én még talán csak Zidane-tól láttam Juve mezben. Igen…az emberi tényező. Conte megtalálta a kulcsot Pirlo jó játékához. Andrea az elmúlt években nem lett rosszabb, gyengébb, butább, csak egyszerűen elvesztette a motivációt (VB győzelem, EB ezüst, BL győzelmek, bajnoki címek után), ezért teljesítménye egyre gyengébb lett, majd jött az átigazolás, és varázsütésre ismét a világ egyik legjobbja lett. Conte felébresztette benne a tüzet, és ez a már mindent megnyert játékos 32 évesen így sírt a másik, már mindent megnyert játékos (mellesleg minden idők legjobb kapusa) vállán, azon az estén Triesztben:

Forrás: bianconeri.blog.hu

Mi meg így örültünk:

Hehe

Na így kell kijönni egy rendes meccsről!