Izgatottan várhatta minden hű Juventus szurkoló a szombat esti meccset. A számok tükrében poszt jóslatai viszonylag bejöttek, valamint működött a woodoo-baba is, mert a Palermo is botlott!

Kellhet-e ennél több egy Bajnokok Ligája részvételért küzdő csapatnak, hogy 120%-ra felpörögve lépjen ki a gyepre?! Köztudott volt, hogy a csapat sorsa már nem csak a saját kezében van, és mégis, hét fordulóval a vége előtt rögtön felcsillant a remény.

Diego hiányától lehetett tartani, ugyanakkor motivált játékosok kerülhettek ezáltal a kezdőcsapatba, amit egy valamire való edző a csapata javára szokott használni. Sokkal fájóbb pont volt a Chiellini helyén tátongó űr a védelem tengelyében.

A mérkőzés elején gyorsan bekapott gól megfogta a csapatot, a végeredményt pedig mindenki látta, aki nem, az meg hallotta, olvasta.

A probléma forrása azonban sokkal mélyebben rejlik, mint a keret aktuális összetétele, vagy az edzői taktika.

A Juve-szív

Egy csapatot összetartó, láthatatlan kapocsként működő erőről van szó. Ez szorosan kapcsolható a klubhűséghez, mely értelemszerűen csak azon játékosoknál alakulhat ki, akik régóta a klubnál vannak.

Az ő feladatuk a példamutatás a fiatalabb és újabb játékosok felé: átadni az érzést, mit jelent egy ilyen múltú csapat tagjának lenni.

Az ezen szellemiséget elsajátító játékos bizony nem nyilatkozik fáradtságra semelyik meccs után, mert tisztában van vele, hogy neki hétről-hétre kötelessége meghalnia a pályán, és a legjobbját nyújtani.

A baj pedig az, hogy ezek a játékosok fogytak el most a keretben!

A jelenlegi keretben Buffonról és Del Pieróról mondható el, hogy birtokában vannak még ennek a tulajdonságnak. Camoranesi és Trezeguet bár még képesek fellángolásra, ám meccsről mecsre már aligha láthatjuk ezt tőlük (nem véletlen, ha valaki padozik).

A fiatalok közül két utód látszik kiemelkedni e téren: Chiellini és Marchisio. Rajtuk még lehet látni a folyamatos akarást és hajtást. Valljuk be, édeskevés ez a mindösszesen 4-6 fő egy durván 26 fős keretben.

Ha egy csapat 11 kezdő játékosa nem úgy fut ki a gyepre, hogy büszkeséggel tölti el a mez viselése, és nem érzi, hogy tartozik a klubnak annyival, hogy utolsó csepp erejéig hajtson, azt bizony megérzik. Nem csak a szurkolók, de az ellenfél is!

A válogatottak esetében könnyű az ilyen embereket eltávolítani, nem kap többé meghívót, legalábbis amíg meg nem győzi a kapitányt, hogy újra képes meghalni a pályán a mezéért, illetve amit az képvisel!

Egy klubnál sajnos nem ilyen egyszerű a helyzet. Ezért kell, hogy a tulajdonosok, a vezetés, az edző és a játékosok közül is rendelkezzenek minél többen ezzel az érzéssel. Nem elég a meccseken percekig koncentrálni. Minden egyes edzésen, gyakorlatkor, bemelegítéskor, stadionban eltöltött percben, a mérkőzés előtt az öltözőben, s legvégül a pályán eggyé kell válni azzal a fekete-fehér életérzéssel, amit a Juventus név képvisel. Akinél ez nincs meg, nem érdemelné meg, hogy pályára lépjen.

Régen a Juve-szív egy birtokos jelzős főnéven túl egy fogalom volt.

Manapság sajnos csak alany és állítmány: A Juve szív.