Pavel Nedvěd személyében immáron megvan csapatunk első légiósa, a voksolók 89.6 százaléka rá szavazott, Antonio Cabrini neve mellett 8.1% szerepel, míg Gianluca Pessottóra mindössze a Blog 2.4 százaléka voksolt. Talán az eddigi legnehezebb szavazására lehet számítani, ugyanis három aranylabdás játékos közül lehet választani.

Michel Platini: A karrierjét szülővárosa együttesében, a Jœufban kezdte. 1972-ben édesapja egykori csapatához, az AS Nancyhez igazolt, ahol hét évet töltött el. Következő állomáshelye szintén egy francia csapat lett, méghozzá az AS Saint-Étienne. Három esztendőt töltött a Les Vertsnél, míg a Juventus fel nem figyelt a már 27 esztendős játékosra. A legenda úgy tartja, hogy Gianni Agnelli éppen Saint Étienne-ben kávézott, mikor a helyi csapat a kávézó előtt futott el, és megpillantotta Michel Platinit, aki futás közben egy naranccsal dekázott. Az Ügyvéd Urat teljesen meggyőzte a francia karmester, két héttel később Platini már Torinóban tartózkodott, és alá is írta szerződését. Öt esztendőn át volt Juve-játékos, 223 mérkőzésen 104 gólt szerzett. Első szezonjának első fele annyira rosszul sikerült, hogy felmerült a távozás lehetősége is, de mégis maradt Olaszországban. Jó döntés született, ugyanis tavaszra összekapta magát, és a Serie A gólkirálya lett, 16 góllal. A következő szezonban szintén az első helyen végzett a góllövőlistán (20 találat), és még abban az évben, azaz 1983-ban megnyerhette első Aranylabdáját. A következő két szezonban folytatódott a sorminta, azaz olasz gólkirály és Aranylabdás lett, 1984-ben még Olaszország legjobbjának is megválasztották. 1987-ben már úgy érezte, hogy a sebessége már megkopott, más szerepköröket pedig nem szeretett volna megtanulni, így inkább visszavonult, pedig mindössze 32 éves volt. Vitrinjében csodásabbnál csodásabb serlegek találhatók meg, többek közt egy Bajnokok Ligája serleg, egy EB trófea, két Scudetto, egy Coppa Italia, egy francia bajnoki cím, egy francia kupa, egy Világkupa, egy KEK-trófea, egy UEFA-szuperkupa. Egyéni elismerésekben is részesült, háromszor megnyerte az Aranylabdát, háromszor lett a Serie A gólkirálya, az 1984-es EB legtöbb gólt szerző játékosa lett kilenc góllal, ami mai napig rekord, 1977-ben és 1978-ban Franciaország legjobb labdarúgója lett, míg 1984-ben Olaszország legjobb futballistájának választották meg.

Trequartista létére hihetetlen gólerős volt, ez pedig annak is köszönhető volt, hogy gyors volt és kiválóan fejezte be az akciókat. Nagyszerű lövéseket eresztett el, remekül csavarta a játékszert, különösen a szabadrúgásokat lőtte remekül, de a büntetőket is magabiztosan végezte el. Sokszínű játékos volt, aki nagyszerűen centerezett, több gólt szerzett fejjel annak ellenére, hogy mindössze 179 centiméter magas. Saját térfelére is sűrűn visszajárt a játékszerért, amit nem dédelgetett sokáig, hanem egy elképesztően pontos hosszú átadással már továbbított is a csatárokhoz. Nagyszerű technikai képzettséggel rendelkezett, nem csinált pimasz cseleket, jobbára kötényeket osztogatott és esernyőcseleket csinált, de ezeket hihetetlen pontossággal. Rengeteg találat szerepel a neve mellett, de sokkal többet is lőhetett  volna, azonban többször is önzetlen volt, és ahelyett, hogy belőtte volna a ziccert, inkább passzolt. 

Nem egy hétköznapi ember volt fiatalabb korában, ő tényleg a játék szeretete miatt űzte ezt a sportot. Utált futni, védekezni szintén nem szeretett, ahogy az edzésekért sem rajongott. Annak ellenére, hogy nagyon laza személyiség volt akkoriban, a depresszió sem kerülte el a hetvenkétszeres francia irányítót, a viselkedése percenként változott, állítólag a pályán még magában is beszélt. Érdekesség, hogy nem csak hazája nemzeti együttesében futballozott, ugyanis visszavonulása után, 1988-ban debütált a kuvaiti válogatottban. Focistaként közkedvelt személy volt, míg UEFA-elnökként közellenség lett. Visszavonulása után először Franciaország szövetségi kapitánya volt, majd a Nancy alelnöke lett, azután pedig a FIFA-nál dolgozott több szerepkörben is. 2007-ben lett az UEFA elnöke, 2015-ig töltötte be ezt a posztot, míg korrupció miatt le nem lett váltva, és a 2019-es év végéig eltiltották minden sporthoz kapcsolódó tevékenységtől. 

Roberto Baggio: Első klubja a Caldogno volt, ami szülővárosának legnevezetesebb együttesének számít. 1980-ban a Vicenza szerezte meg 1000 euróért a mindössze 13 esztendős Robyt. Ahogy szépen cseperedett, úgy jutott egyre több játéklehetőséghez, 18 évesen már olyan teljesítményre volt képes, hogy a Fiorentina hajlandó volt érte kicsengetni 1.39 millió eurót. Öt szezonon keresztül szolgálta a Violákat, 136 mérkőzésen 55 találatot számlálhatott össze. Rengeteg csapat figyelmét felhívta magára, a rivális Juventusét is, akik világrekordnak számító 12.9 millió euróért leigazolta Copfocskát. Torinóban is öt szezont húzott le, 200 összecsapáson játszott, ezeken a találkozókon 116 góllal segítette együttesét. 1995-ben bejelentkezett érte az akkoriban gigásznak számító AC Milan, és 9.3 millió euróért meg is szerezte a 28 esztendős cselgépet. A játékos és a Juve sem bánkódott az üzlet miatt, Roby egy nagyobb csapatba került, míg a torinói orvosok tudták, hogy Baggio a sok és súlyos sérülések miatt már nem lesz képes csúcsformában futballozni, igazuk lett. Csak két esztendőt töltött Milánóban, majd a Bolognához távozott 1.8 millió euróért. Egy kiváló esztendő után visszatért Milánóba, de nem a Rossonerihez, hanem a rivális Nerazzurrihoz. Ismételten két év után igazolt el, ezúttal a Bresciához, a Leonessánál négy esztendőt töltött el, majd 37 esztendősen visszavonult. Vitrinje nincs túlzottan megtömve, ennek ellenére benne rejlik egy Aranylabda, egy, a FIFA legjobb férfi futballistájának járó trófea, két Scudetto, két Coppa Italia, egy UEFA-kupa és egy KEK gólkirályi cím.

Minden idők egyik legjobb olasz játékosaként tartják számon, ennek ellenére mindössze csak 56-szoros talján válogatott. Több szerepkörben is szerepelt, leginkább secunda puntakét és trequartistakét számították rá. Az igazat megvallva, nagyon nehéz szavakba önteni, hogy milyen játékos is volt ő. Egészen hihetetlen technikai képzettséggel rendelkezett, minden megmozdulását élmény volt nézni. A lábával a labdához úgy ért, akárcsak kezeivel egy hölgyhöz. A jobb és a bal lábával is képes volt varázsolni, a játékszer szinte mindig úgy csavarodott, ahogy az ő szerette volna. A szabadrúgásokat nagyszerűen végezte el és magabiztos büntetőrúgó is volt, de mindenki emlékében csak az 1994-es VB-döntőben elhibázott tizenegyes jut eszébe. Szemkápráztató cseleivel akár három védőt is képes volt elfektetni egyszerre, úgy húzgálta a labdát, hogy az ellenfél nem tehetett szinte mást, mint elkezd imádkozni. Elképesztően intelligens volt a pályán, egy igazi zseninek számított, remek passzokkal tudott szolgálni társainak, emellett gyors és fürge is volt. Úgy beszéltek róla, mint egy 9 és felesről, ugyanis 10-es létére rendkívül gólerős volt, de sokkal mozgékonyabb és kreatívabb volt, mint egy 9-es. 

Emberként is zseniként viselkedett karrierje során, ő szeretett volna lenni a csapat legnagyobb ásza, szerette, ha minden rá épül. Nagyon kevés edzővel ápolt jó viszonyt, képes volt összeveszni olyan hatalmas edzőlegendákkal, mint Marcello Lippi, Arrigo Sacchi, Giovanni Trappatoni, vagy Fabio Capello. A rengeteg sérülés szintén meghatározta karrierjét, már 18 évesen elszakadt a térdszalagja és letört egy porc is. A bal lábát kétszer műtötték, a jobbat pedig négyszer. Átesett olyan borzalmakon, hogy átfúrták a sípcsontját, hogy helyén bírják tartani a szétszakadt inakat. Rengeteget szenvedett, megváltás volt számára a visszavonulás, talán, ha nem tér át a buddhizmusra, nem is bírta volna ilyen sokáig. Annak ellenére, hogy volt a Juventus csapatkapitánya is, nem tartozott az igazi vezéregyéniségek közé, az edzőknek egyáltalán nem számolt be az öltözőben történtekről, mert nem akart besúgó lenni, és a hatalmas nyomást sem igazán bírta. Több rivális klubban is megfordult, elég nehéz meghatározni, hogy melyik csapatnak is a legendája, mert Roby szívéhez mintha a Fiorentina közelebb állt volna (a Juve-mez alatt hordott egy Fior-szerelést is), de a Juventusnál érte el a legnagyobb sikereket, ahol csúcsformában játszott, Torinóban szerepelt, mikor megnyerte az Aranylabdát, és a legkomolyabb kupákat is ott nyerte. Ráadásul rengeteg szurkoló miatta lett Juventino, és jobbára a Juventus legendájaként tartják számon. Pályafutása után a FIGC-t segítette, az utánpótlásszektor vezetőjeként tevékenykedett. Egy kilencszáz oldalas beszámolót készített az olasz utánpótlásképzés hibáiról és ezekre a megoldást is ismertette, de a 2011-es olasz szövetség vezetői nem vették figyelembe Baggio elképzeléseit, ezért az aranylabdás lemondott.

Zinédine Zidane: Szülei Algériából költöztek Marseille-be, ahol Zinédine is született. Első csapata ennek ellenére nem az OM volt, hanem a Cannes, ahol 1992-ig pallérozódott. Már akkoriban is hatalmas tehetségnek számított, képes volt hat játékost is kicselezni, nem véletlenül fizetett ki érte a Bordeaux 7 millió eurót, pedig Zizou még csak húsz éves volt. Négy esztendőt töltött el a Girondinsnél, ahol 152 összecsapáson 34 gólt szerzett és 11 gólpasszt kiosztott. Két fekete-fehér együttes jelentkezett be érte, a Juventus és a Newcastle. Az angolok végül nem igazolták le, mert szerintük nem állta volna meg a helyét a Premier League-ben, így végül a Juve igazolta le mindössze 3.5 millió euróért. Kockázatot vállalt a Bianconeri, mert Zidane-nak volt egy autóbalesete, ami miatt lábai sokáig be voltak gyulladva, injekció nélkül pályára sem tudott volna lépni. Ahogy a fentebb említett duó, úgy ő is öt évig élt Torinóban, 212 összecsapáson számítottak rá, ezen mérkőzéseken pedig összeszámolhatott 31 gólt és 35 gólpasszt. 2001-ben a 29 éves játékost 77.5 millió euróért leigazolta a Real Madrid, ami akkoriban természetesen rekordnak számított. A Habfehéreket szintén öt éven át szolgálta, stoplisát 2006-ban, 34 esztendősen akasztotta szögre, utolsó momentuma a pályán az volt, mikor lefejelte Marco Materazzit a VB-döntőben. Rengeteg egyéni elismerést kapott, 1998-ban Juve-játékosként Aranylabdát kapott, háromszor választotta a FIFA a világ legjobb férfi játékosának (1998, 2000, 2003), kétszer választották a legjobb francia labdarúgónak (1998, 2002), egyszer Olaszország legjobbjának (2001) és egyszer lett a Bordeaux legjobb futballistája. Egyszer megnyerhette a világbajnokságot, egyszer az EB-t, egyszer a BL-t, egyszer a spanyol kupát, kétszer a spanyol szuperkupát, kétszer az olasz kupát, egyszer az olasz szuperkupát, kétszer a világkupát és kétszer az UEFA-szuperkupát.

Ő is egy hihetetlen labdarúgó volt, ám kevésbé volt gólerős, ellenben a fentebb említett duóval, ő inkább az előkészítésben jeleskedett. Leginkább a technikai képzettségével hívta fel magára a figyelmet, nagyszerűen kezelte le a labdát, és remekül is bánt vele. Cselt nevezettek el róla (Zidane-csel), a biciklicselt pedig szinte tökéletesen alkalmazta, de szinte bármely porcikájával képes volt megtáncoltatni a labdát, mágnesként vonzotta magához a játékszert. Míg Baggio a tizenhatos környékén, lendületből csinálta cseleit, addig Zizou általában a középpályán verte át ellenfeleit, leginkább a labda megtartása céljából, vagy, hogy lehetősége legyen könnyebben passzolni, mert nem tartozott a gyors játékosok közé. A játékszert tőle elvenni szinte lehetetlen küldetés volt, ugyanis azt csinált a lasztival, amit ő akart. A 108-szoros francia válogatott labdarúgó kiváló lövőérzékkel is rendelkezett, és nagyszerűen passzolt, emellett erős fizikuma volt Platinivel és Baggióval ellentétben. 

Egy csendes ember, aki, akinek a mondandójának mindig komoly súlya volt. Nem véletlen, hogy edzőként is komoly sikereket ér el, ugyanis amit ő mond. azt minden egyes labdarúgó meghallgatja, hatalmas tisztelet övezi. Nem szereti a nagy felhajtást, egy visszafogott, nyugodt ember, akit csak akkor lehet kihozni a sodrából, ha valami nagyon sértőt mondanak családjára, kisgyerekként rengeteget bántották származása miatt. A Juventustól való elválása nem volt felhőtlen, mindenképp szeretett volna Spanyolországba szerződni, és kritizálta a "főnökeit", hogy nem álltak ki mellette a nehezebb időkben.

Hihetetlenül nehéz dönteni, mindhárom játékos a legjobb éveit Torinóban töltötte, bár Platini számít igazi Juve-legendának, mindhárom klasszis játékosnak van csillaga az Allianz Stadiumnál, és mindháromra jó szívvel gondol vissza minden Juventino. Én személy szerint Roberto Baggióra teszem a voksom, engem ő varázsolt el leginkább.