Napra pontosan húsz esztendővel ezelőtt, 1995. november 19-én mutatkozott be az olasz élvonalban az itáliai labdarúgás és a Juventus történelmének egyik legnagyobb óriása, a sportág történelmének valaha volt legkiválóbb hálóőre, Gigi Buffon.

"Úgy kezdtem játszani, ahogyan minden srác teszi, nem kapusként." - emlékezett vissza a kezdetekre Buffon az UEFA hivatalos honlapjának nyilatkozva. "Szerettem gólt lőni, végül is az egész a góllövésről szól. Azután, hat-hét éves koromtól a középpályán játszottam, még söprögetőként is, s őszintén szólva, nagyon szerettem.

Azonban úgy tűnik, hogy a sors kapusnak rendelt. Az apám azt javasolta, hogy váltsak, s próbáljam ki magam a kapuban. Mindig szerettem az akció központjában lenni, ahol megpróbálhatok megtapasztalni különféle helyzeteket, különféle kihívásokat. Egyik évben úgy döntöttem, hogy megpróbálok a kapuban játszani, s úgy volt, hogy visszatérek majd a mezőnybe.

Úgy gondolom, hogy öt-hat hónap elteltével elég jó kapus vált belőlem, mivel talán volt egy kis tehetségem, ami azonnal komoly figyelem középpontjába helyezett. Egy évre rá már a Parmában játszottam, ezen a teljesen eltérő ösvényen."

A Parma akkori mestere Nevio Scala volt, aki számos trófeát gyűjtött az azóta elképesztő mélységekbe zuhanó klubnál.

"Az első számú kapusunk, Luca Bucci megsérült." - idézte fel Buffon bemutatkozásának körülményeit Scala, aki pillanatnyilag a mindent az alapoktól újrakezdő Parma Calcio 1913 elnöki pozícióját tölti be. "Ezért úgy döntöttem, hogy a Primavera kapusát, Buffont az első kerethez hívom.

Kedden kezdett velünk edzeni. Állt a kapuban, s kivételes dolgokat művelt, olyan dolgokat, amelyek ugyanakkor számára tökéletesen természetesnek tűntek. Azután elkezdtünk néhány gyakorlatot végezni a csatárokkal, s senki sem volt képes gólt lőni neki. Odafordultam a kapusedzőhöz, Vincezo Di Palmához, s azt kérdeztem tőle, hogy látja-e azt, amit én látok. »Ez a fickó egy fenomén.« - válaszolta. Mindkettőnknek elakadt a szava.

Azon a szombaton úgy döntöttem, hogy beszélek Gigivel. Nem adtam neki időt arra, hogy azon gondolkodjon, miért vagyok ott, s pontosan ezt a mondatot mondtam, neki: »Mi lenne, ha holnap játszatnálak?«. A válasza? »Semmi probléma, Mester«. Mindenféle tétovázás nélkül mondta mindezt, pozitív hencegéssel. Teljesen tudatában volt annak, hogy mit kérdeztem tőle, mégis átragasztotta rám a magabiztosságát. Végül is a Milan ellen léptünk pályára.

Tudtam, hogy komoly döntés beküldeni, hogy egy olyan hatalmas csapat ellen debütáljon, mint a Milan, azonban úgy tűnt, mintha nem is érezné ennek a felelősségnek a súlyát. Ez tökéletesen meggyőzött arról, hogy őt jelöljem. A legnehezebb pillanat akkor következett, amikor beszélnem kellett a cserekapusunkkal, Alessandro Nistával, aki azt hitte, hogy ő fog játszani Bucci helyett.

Elmagyaráztam neki, hogy ez nem egy érzelmi választás volt, hanem egy szükségszerű döntés. Megbántódott, de még ő is látta hét közben ennek a fiatal srácnak a minőségét. Kivételes mérkőzése volt, a legkisebb ünneplés nélkül. Még a mérkőzés után is csak köszönetet mondott az edzőnek és a klubnak az irányában mutatott bizalomért. Ez volt az erőssége.

Olyan volt, mintha a világ legtermészetesebb dolgát tenné. Mintha szinte nem is fogta volna fel, hogy mit tett. Szédületes technikai képességei voltak, de mindenekelőtt elképesztő belső erővel rendelkezett. Egy a saját életkoránál sokkal érettebb fiú volt, de ugyanakkor nem is tulajdonított  túl nagy jelentőséget annak, amit tett.

Egy fiatal srác volt, számos érdeklődési körrel, s nem csak a labdarúgásra összpontosított. Úgy hiszem, hogy ez segítette abban, hogy azzal a derűvel lépjen pályára, ami mindig is jellemezte. Kedves volt, mindig vidám. Örömöt árasztott magából. Az a szezon után távoztam a Parmától, de soha sem voltak kétségeim Buffont illetően."

Maga Buffon is felidézte ezt a bizonyos két évtizeddel ezelőtti pillanatot, valamint a Milan elleni bemutatkozást.

"A legfontosabb mérkőzés számomra az első fellépésem volt húsz esztendővel ezelőtt, mivel akkor mutatkoztam be a nagy bajnokságokban. A debütálásom emléke kitörölhetetlen, ahogyan az izgalom és az önbizalom is, amit egy ilyen fontos meccs keltett bennem a Milan ellen.

Az az izgalom és öröm soha sem hagyott el engem. Scala kopogtatott az ajtómon, s azt kérdezte, hogy készen állok-e a játékra. »Természetesen, mi mást keresnék itt?« - válaszoltam."