Alábbiakban egy kis elemzés következik Del Neri 4-4-2-jéről, rávilágítva miért is más ez, mint a Ranieri/Capello-féle felállás.

Védelem:

Capello és Del Neri a szakmai körökben úgy ismertek, mint a 4-4-2 elszánt hívei. Alapesetben ez a felállás 2 belső védőből áll, amelyek közül az egyik lehet úgynevezett stopper, aki kicsit előrébb helyezkedik és feladata a támadó labdaszerzésének megakadályozása -ilyen feladatkört látott el Cannavaro ill. jelenleg Bonucci. A másik védő pedig a hagyományos emberfogó, aki hátrább helyezkedik és az utolsó védővonalat képviseli a kapus előtt – pl. Ferrara és Chiellini. (Ezért is ragad be néha Chiellini és bukik rajta a lestaktika, mivel alapesetben ő a biztosító hátvéd.)

A két szélső védőnek ebben a taktikában kulcsszerepe van, meg kell tudni oldaniuk a védekezést és a támadásokba is be kell kapcsolódniuk. Ez az idők során azért alakult így, mivel a klasszikus 4-4-2 vs 4-4-2 összecsapásokban a két-két szélső hátvéd volt az, aki emberfogás esetén őrizet nélkül maradt, így adta magát a helyzet, hogy ez a két szabad ember jelentse a létszámfölényt a támadásban. Ezeknek a játékosoknak nemcsak jól kell tudniuk beadni, de egy az egyben meg kell tudniuk verni az ellenfél szélső védőjét. Feladatuk abból áll, hogy míg a csapat szélső középpályása leköti az ellenfél szélsőjét ők megiramodnak az oldalvonal mellett, ha labdát kapnak lecselezik a szélső hátvédet és az alapvonal mellől beívelnek. Ennek a játéknak a nagy előnye, hogy a támadó szemből(!) kapja a labdát, így látja közben a kaput is és a védők helyezkedését is, elméletileg tehát sokkal könnyebb a gólszerzés. Mivel nagy hangsúlyt kapott a támadásvezetés, ezért kitalálták, hogy szélső középpályásokat kell játszatni ebben a pozícióban. Klasszikus példa erre Zambrotta, aki támadó középpályásból lett szélső védő. Sajnos jelenleg De Ceglie és Motta sincs a közelében a fénykorában lévő Zambrotta képességeinek, Grosso és Salihamidžić leigazolása pedig csak szükségmegoldás volt.

Középpálya:

Capello és Ranieri előszeretettel alkalmaz védekezni is tudó szélső középpályásokat (valószínűleg emiatt, azaz a védekezésbeli hiányosságai miatt lett kegyvesztett a Juventusnál Giovinco), míg Del Neri taktikája a széleken történő támadás, ő inkább gyors, támadó felfogású szélsőket játszat, mint pl. Manfredini és Luciano a Chievóban, Ferreira, Langella, és Valdes az Atalantában, vagy legutóbb Mannini, Guberti, és Semioli a Sampdoriában. A Juventusba szánt gyors szélsők közül talán csak Krasić és Pepe vált be, bár mostanában mindegyikük formán kívül játszik. Del Nerinél a szélsőknek nem kell szorosan visszazárni, neki sokkal fontosabb a támadás, gyakran vált 4-2-4-re, ami ha mindkét hátvéd felfut, akkor 2-4-4-nek is tekinthető. Gyakoribb azonban amikor csak az egyik szélső védő lép fel a középpályára, míg a másik a két középső védővel hátul marad kialakítva így az ideiglenes 3-3-4 felállást.

A pálya középső részén általában egy védekezéshez értő labdaszerző és egy jól passzoló kreatívabb középpályás játszik a klasszikus 4-4-2-ben. Ranieri taktikájában itt két védekező játékos szerepelt, akik közül az egyiknek a feladata volt a támadók indítása is (Nocerino és Zanetti). Capellónál és Del Nerinél pedig egy védekező és egy sokoldalú középpályás játszik. (Melo és Marchisio). A mostani Juvéban nem szerepel hátravont irányító ún. regista, a támadások építésében a szélsőknek kellene szerepet vállalniuk. (Ferrara kipróbálta Melót ebben a szerepkörben, ugye mindenki emlékszik milyen katasztrofális szezonja volt?)

Csatárok:

Del Neri két támadója közül általában az egyik klasszikus befejező (prima punta), míg a másik előkészítő szerepkörű (seconda punta). Lásd Iaquinta, Amauri/Quagliarella, Del Piero ill. a Sampdoriában Pazzini/Cassano. Azonban alkalmanként két befejező csatárt is alkalmaz, ez esetben az egyikük erős testfelépítésű jól fejelő statikusabb „bója” (Toni, Amauri) míg a másikuk mozgékonyabb támadó (Matri, Iaquinta). Az Atalantában Del Neri 4-4-1-1-et játszatott, a két támadóját egymás mögött helyezte el, mégpedig Cristiano Doni volt a trequartista és Floccari a prima punta. Vélhetően ebben a rendszerben tudta volna Diegót is elképzelni, hiszen egyik nyilatkozatában említi, hogy trequartistát egy csatár mögött játszatna, kettő mögött azonban sohasem. Tehát nem várhatunk tőle nagyfokú taktikai rugalmasságot, mivel távol áll tőle a 4-3-1-2 és a 4-3-3 felállás is.

Összefoglalva, Del Neri 4-4-2-je hasonló a Capellótól/Ranieritől látotthoz. A csapatrészek egységként funkcionálnak, a játékosok együtt támadnak és együtt védekeznek. Mindhárom edző nagy hangsúlyt fektet a kapott gólok elkerülésére, ha a csapat megszerzi a vezetést, akkor az esetek többségében győzelmet arat. Capellónál és Rainierinél a Juve sok gólt kapott pontrúgásokból és különösen Ranieri csapata nagyon könnyen lekontrázható volt, ezen kívül ha nagy nyomás alá helyeztek minket gyakran összeroppantunk. Del Neri javított a pontrúgások védekezésén, a szélső hátvédek közül az egyik gyakran hátul marad, így nehezebben lekontrázható a csapat. Viszont továbbra is problémát okoz a felállt védelem elleni játék, 1-2 kivételtől eltekintve gyenge képességű a játékoskeret, a Del Neri által erőltetett széljátéknál különösen a világklasszis szélsők hiánya okoz gondot. Ezen kívül az is közrejátszhat a csapat sikertelenségében, hogy a klasszikus 4-4-2 mára kissé elavult, a Serie A-ban is jobbára csak a Genoa alkalmazza, a többi csapat 1 ill. 2 trequartistás taktikákat alkalmaz úgymint a 4-3-1-2, 4-3-2-1, 3-4-1-2, amiket a 4-4-2 ellenszeréül fejlesztettek ki.