A Juventus számára komoly gond, hogy még csak október kilencedikét írunk, a szezon vége még nagyon messze, de a klub mottója nagyon vészjóslóan hangzik: a végsőkig, fino alla fine? S ez a kérdőjel szurkolók milliói számára egy kés forgatásával ér fel, mivel félnek, hogy a keserű poharat kell inniuk további nyolc hónapig, a vb-szünetet is beleértve. S azért is, mert jelenleg az év kimenetele igencsak instabil lábakon áll: a scudetto olyan kihívást jelent, amelyhez felnőni ez a csapat jelenleg nem mutatkozik képesnek, a BL-ben a csoportból való továbbjutáshoz két, de inkább három győzelem kell, s ezek igencsak ambíciózus célkitűzések, ha figyelembe vesszük a Juventus rendkívül nyilvánvaló gyengeségeit, amelyek ködbe borítják a reményeket, és felkavaró kételyt sugallnak: végig erre számíthatunk?

Úgy tűnik, senki sem képes válasszal szolgálni. Massimiliano Allegri felváltva folyamodik önigazoláshoz, enyhítő körülményekhez és jó szándékokhoz, közben pedig (csak egyes) problémákra derít fényt, viszont a megoldásokat nem láthatjuk. A vezetőség támogatja őt, segíti őt, és javítja a hibákat, de meddig képes a vezetőség elviselni a feltevés súlyát, miszerint a csapat idén nem jut tovább a BL-csoportból, s év végén az első négy között sem lesz? Túlságosan sok pénzről van szó. És nem feledkezhetünk meg a szurkolók hangulatáról sem. A válság kapcsán igazán aggasztó három tényező stagnálása: az atletikus, a technikai és a tartást illető jellemzőkre gondolunk. Augusztus 15-től mostanáig csak a javulás néhány alig észlelhető jele utalt arra, hogy jobb idők következnek, s a néhány pozitív eredmény okozta optimizmusnak szinte mindig azonnal vége szakadt, s ismét felszínre kerültek a Juventus problémái.

Kezdjük az atletikus jellemzőkkel: a csapatban nincs elég üzemanyag, hogy kilencven percig bírja a tempót. Tegnap, mint szinte mindegyik eddigi meccsen, az ígéretes kezdés után kifulladt az együttes. Húsz viszonylag intenzív perc után következett a visszaesés, feltartóztathatatlanul, ami lelassította a Juventus játékát, és munkára késztette a védelmet. Ez komoly gond, mivel az idei menetrend igencsak kevés időt hagy bármilyen hiba kijavítására.

Aztán ott vannak a technikai problémák, amelyek holmi vírusként befolyásolják és erodálták a csapat minőségét. A pontatlan, rossz passzok és a helytelen döntések száma bámulatos. Ráadásul olyan játékosok is elkövetik ezeket, akiknek immunisnak kellene lenniük ilyen futballügyi elgépelésekre. Tegnap Alex Sandrónak köszönhetően Tomori szabályos helyzetben maradt az első gólnál: ez egy újabb súlyos hiba a visszaeső brazil játékostól, aki az elmúlt három évben sok értékes pont elvesztését okozta nemtörődömségével. Rajta kívül említhetjük Vlahovićot, aki már veszített el veszélyesen labdákat rossz labdakezeléssel, s most egy borzasztó, pontatlan, vízszintes passzal tálcán kínálta a második gólhoz a helyzetet. Emellett szembetűnő hibák voltak megfigyelhetők Kostić, Locatelli, Cuadrado, McKennie és Danilo esetében is, túl sok hiba ahhoz, hogy enyhítsék az ellenfél által mért ütést.

Természetesen a játékvezetők pontossága is hagyott maga mögött kívánnivalót. Tegnap a Milan első gólját eredményező szögletet nem lett volna szabad megadni, figyelembe véve az erőszakos és egyértelmű szabálytalanságot, amelyet Theo Hernández követett el Cuadrado ellen. Orsato nagyon közel volt, de nem látta ezt, így pedig befolyásolta a meccs eredményét. Ezt a hibát is felírhatjuk a Banti és Marcenaro által elkövetett hibához a Juventus és Salernitana mérkőzésen. Continassában ingerültek emiatt, de nem keresnek alibiket, hiszen látják, hogy a csapatnak mindenre szüksége van, csak éppen kibúvókra nem.

Most pedig következzen az utolsó probléma: a csapatnak nincs tartása. Egyértelmű korlátok figyelhetők meg a csapatnál, amelyik pánikba esik az első nehézségnél, és amelyik tegnap délután a San Siróban egyértelműen feladta a küzdelmet, amikor még tíz perc még hátra volt, így lábbal taposták a végsőkig, fino alla fine mottót, amelynek minden esetben kísérnie kellene a bianconero csapatot, legyen szó jó vagy rossz időszakokról. A Juventus csapatából hiányoznak a vezérek, azok a játékosok, akik képesek lerázni a csapatról olyan emberek agonisztikus akaratgyengeségét, akik eredményektől függetlenül bruttó 160 millió euróval terhelik meg a klub költségvetését, és ehhez képest fordítottan arányos küzdőszellemet mutatnak. Ez a legnyomasztóbb és egyben a legbíztatóbb aspektus: ha a Juventus továbbra is a Juventus, képesnek kell lennie megtalálni a büszkeség és a düh lángját, amivel ellensúlyozható az atletikus hátrány, és így felfedezhető a technikai bátorság. Mindazonáltal jelenleg úgy tűnik, hogy ez a csapat már nem a Juventus, csupán az Öreg Hölgy mezét viseli.

A cikk alapjául Guido Vaciago, a Tuttosport felületén megosztott gondolatai szolgáltak: <link>.