Claudio Marchisióval a Cronache di Spogliatoio műsor munkatársai készítettek interjút nemrégiben, az egykori középpályás pedig számos témában elmondhatta a véleményét, elsőként példaul arról, hogy milyennek tűnik a Juventus kívülről.

„Továbbra is átérzem a szellemiséget, de kicsit több a gyomorgörcs. Nézem a meccseket, nem is a helyszínről, de mindig ugyanazzal a szenvedéllyel, amit játékosként éreztem. Kívülről látva idén a dolgokat, különösen ebben az évben a botlásokat és kemény vereségeket, nos, nem könnyű ezt elviselni. Az öltözőben is átélte ezt az ember, de utána visszatérhetett a pályára. Most más a helyzet, mert ugyanúgy élem meg ezt, mint a szurkolók. A járványhelyzet miatt a profi karrierem is mellékvágányra került, az első hónapokban késznek és eltökéltnek éreztem magam, aztán mindig azon vettem észre magam, hogy valamilyen pályát keresek, még ha csak vezetgettem is erre-arra. 

Játék a Juventus csapatánál? Gyermekként fejlődve az embernek kialakul egy álma és egy kedvenc csapata. Aztán sikerül eljutni a csapathoz, és hihetetlennek tűnik a helyzet. Amíg meg nem valósítja az ember az álmát, addig nem hiszi el, csak látja a rengeteg nagyon tehetséges srácot, de akik ezer okból nem jutnak egy adott szintnél tovább. Voltak évek, amikor én is távozhattam volna, különösen a két hetedik helyet hozó években, a Juve gondban volt, és külföldi csapatok is érdeklődtek irántam. Kemény évek voltak. Nem nyertem akkor még semmit, de voltak olyan játékosok, mint Nedved, Buffon, Del Piero, akik már mindent megnyertek, és amikor hetedikként zárt a csapat, akkor szó szerint fizikai fájdalmat éreztek. És ez volt nálam is. Egy adott ponton túl nem tudtam elrejteni a gondolatot, hogy csak a győzelem járt az agyamban, aztán szerencsére a következő évben sikerült megvalósítani. Jöttek egyéb ajánlatok, de a nagy álmomat valósítottam meg éppen, és erre büszke vagyok. A Juventusra gondolva csak mosolyogni tudok. Amikor veszít is a csapat, csak ránézek a mezre, eszembe jut, miket éltünk meg, tudom, hogy mit jelent ez a klub, és csak mosolygok mindazért, amit adott nekem ez a mez.

A hét scudetto kapcsán azt mondhatom, hogy kis részt vállaltam egy komoly történetben. Ha csak egy bajnoki címet nyertem volna, akkor is boldog lennék. Amikor elindultunk egy úton, nem számoltunk ilyen eredményekkel. Annyi tartalom fűződik ehhez az egész történethez, nem csak a trófeák, de a meccsek, a keretek, a feltámadások. Nagyszerű dolog látni a szezon végén készült képeket, a buli képeit, ezek a mosolyok emlékeztetnek mindenre, ami megtörtént, és igazán felszabadító az érzés.

A rasszizmus kapcsán azt mondhatom, hogy Paul Pogba átélte a jelenséget itt érkezésekor, egy apa és gyermeke sértegette őt, a válasza viszont az volt, hogy a mezét odaadta a gyereknek. Úgy vélem, hogy az a gyerek, amikor hazaért, nem annyira az apjával azonosult, hanem inkább Pogbával. A rasszizmus valós gondot jelent, de ennek része a tudatlanság, ami ezt a szenvedélyt negatív irányba viszi, s ezt adják tovább az apák a gyerekeknek.

Del Piero? Gyermekként őt néztem és hallgattam a tévében. Fontos, hogy gyermekként legyenek példaképeid, és figyelned kell rájuk. Ez alapvető fontosságú, és én így nőttem fel. Egy sportolónak kötelezettségei vannak úgy a pályán, mint azon kívül.

Ha a meccs előtti hangulatról kell beszélni, akkor az első élményeim jutnak eszembe a felnőtt csapatnál, amikor Fabio Capello és Italo Galbiati dolgozott a klubnál, nem voltak fülhallgatók, nem volt zene, hangszóró vagy ilyesmi, az öltözőben mindenki koncentrált. Egyesek gyakorlatokat végeztek, mások csak becsukták a szemüket, megint mások arról beszéltek, hogy mit kell tenni a pályán, egyáltalán nem az történt, mint most. Megéltem, hogy most mi történik egy meccs előtt, és karrierem elején elképzelhetetlen volt, hogy egy gyerek táncol azért, hogy koncentráljon. Nem értettem a dolgot, nem tűnt helyesnek. De aztán láttam, hogy nagyszerű teljesítményt nyújtott a pályán. Ha pedig megpróbálta az ember megtiltani neki az ilyen felkészülést a meccsre, akkor csak idegességet eredményezett a tiltás, mivel ez fontos módszer volt a számára. Emlékszem, hallottam a zenét már a buszból, egészen az öltözőig, amikor nem voltak kamerák, de hallható volt a szurkolók hangja és így tovább.

Az öltözőn belül sokat beszélnek a játékosok, és számos vélemény képviselteti magát. 20 éves futballistaként az ember próbál ellazulni hasonló korú játékosok társaságában, de jó meghallgatni a csapatkapitány szavait is, aki már tíz éve a csapatnál játszik, és aki megosztja élményeit a pályán zajló eseményekről és a kinti életről. 30 évesként már nehezebb viccelgetni a fiatalokkal, de fontos megtalálni velük a közös hangot, ez nagy különbséget jelent. Gondoljuk csak el, hogy most Gigi mennyi mindent megoszthat például Fagiolival.

Gigi Buffon egyértelműen olyan játékos, akinek sokat köszönhetek, és a kapusoknak nincs könnyű élete. Ők elszigetelt kis csoportot alkotnak, másképp élik meg az időt és az adott helyzeteket. Nem könnyű csapatkapitánynak és kapusnak lenni. De neki van egy nagyszerű képessége: látja, amikor egy csoport már nem koncentrál vagy lankad, ekkor mindenkit maga köré hív, és beszélgetést kezdeményez. Ez kiváló képesség.

Élet a középpályán? Nos, nem árt, ha az ember több dolgot megtapasztal. Én mindenhol játszottam, voltam középpályás, de a szélen is futballoztam Delneri idejében, Conte csapatában pedig hátravont csatárt játszottam. Így lettem teljesebb, és maximálisan segíthettem a csapatot Allegri idejében, amikor a védelem előtt is játszottam olykor.

Bernardeschi és a rugalmasság? Igen, egy adott ponton a játékosnak és az edzőnek meg kell határoznia, hogy mi is a megfelelő szerep. Nem lehet mindig változtatni a posztokat, viszont látni kell az adott srác fejlődését is. Vegyük például Bentancurt, aki a védelem előtt játszott, mivel nem volt egyéb opció, de túl korai volt számára. Neki kell a tempó, megvana  sebessége, az lett volna számára a megfelelő, ha mezz'alaként középen futballozhat folyamatosan, hogy szerezzen évi 6-8 gólt, ami eddig neki soha nem sikerült. 

Milyen felállásban futballozna a Juventus, ha én határozhatnám meg? A Juve az elmúlt években sokkal nagyobb keretre tett szert, mint amikor a győzelmi sorozatot kezdtük, sokat lehet változtatni a csapaton. De úgy vélem, hogy ettől még kell legyen egy stabil kezdő, amit aztán lehet finomhangolni, és amit lehet fejleszteni. Mindig is tetszett a három középpályás felállás. A Juve elöl komoly játékosokkal rendelkezik, akik képesek alkalmazkodni, de idén soha nem állt rendelkezésre Dybala, s ki kell deríteni, hogy ő képes-e ezzel a modullal játszani, vagy változtatni kell valamin. A Juventus nem feledkezhet meg a pozitívumokról: néhány fiatal nagyszerűen fejlődik, így például McKennie és Chiesa. Ő jó benyomást tett rám, különösen a szenvedély miatt, amivel folyamatosan keresi a lehetőséget, hogy a legjobbját nyújtsa. Kilenc sikeres év után egy átmeneti év természetes. Ez a szezon nem kudarc, a Juve továbbra is Juve. Ennyi győzelem és trófea után azonban egy ilyen év, lényegében semmivel vagy pár trófeával furcsa lehet. 

Ronaldo kérdése... Ronaldo Juventushoz igazolása végül negatív következményeket hozott volna Cristiano és a Real számára? Nos, leginkább a Real számára, ha azt nézzük, miket nyert meg Cristiano és mit nyújtott. Nem tudták megfelelő minőséggel pótolni őt. Ronaldo a Juventusnál rendkívül sok góllal tűnik ki. Láthattuk ezt az első évében az Atlético ellen, miközben bajnoki címeket is nyert a csapat az elmúlt években. De miközben Ronaldóról szól minden, ne feledkezzünk meg bizonyos dolgokról: a fontos igazolásokról, a folyamatban lévő fiatalításról, az érkező fiatalok nem tudtak új alapot adni a csapatnak az elmúlt években. Most felmerültek apró hibák, amiknek megvan az eredménye a Bajnokok Ligájában és a bajnokságban, már tavaly is nehezen lett bajnok a Juve, szóval ez a helyzet már tavaly is adott volt, nem idei fejlemény.”