Claudio Marchisio hosszabb interjút adott a La Gazzetta dello Sport számára, ebben pedig számos témát érintett, például beszélt az őt mellékvágányra kényszerítő térdsérülésről is.

A középpályás hét bajnoki címet és négy Olasz Kupát nyert a Juventusnál töltött 13 év alatt, azonban a kezdetekben számos csalódás is érte a játékost, hiszen a Juventus az évtized elején csak egy Serie B bajnoki címmel büszkélkedhetett még 2006-ból.

„Mindig emlékezni fogok egy beszélgetésre, amit Andrea Agnelli elnök úrral folytattunk, a kemény évek vége felé.

Ekkor azt mondtam neki, hogy nem akarok azon kevés játékos egyike lenni a Juventus történelmében, aki semmit nem nyert az évek során, és hogy biztos vagyok abban, hogy ő sem akar a semmit nem nyerő elnökök sorába tartozni.”

Aztán Antonio Conte 2011-es nyári érkezésével a Juventus újjászületett, és sikerszéria kezdődött.

„Két évig hetedikként zárt a csapat, borzasztóak voltatok két éven keresztül. Szóval itt két lehetőség áll előttetek: fejlődésnek indultok vagy távoztok.” - emlékezik vissza a középpályás az edző szavaira.

„Antonio Conte kemény kihívással szembesített minket, feltüzelt, hogy meglegyen bennünk az akarat a győzelmek eléréséhez. Az első két év mindent megváltoztatott.

Aztán Massimiliano Allegri következett, akivel az első években kiváló volt a kapcsolatunk. Ő más szerepkörrel bízott meg. Antonio Conte alatt én voltam Andrea Pirlo cseréje registaként, amikor Pirlo sérülés miatt nem játszhatott.

Azonban a különbség a két edző között az volt, hogy Antonio Conte pontos utasításokat adott a szerepkörhöz, míg Massimiliano Allegri lehetővé tette, hogy szabadabban játsszak, szabadabban értelmezzem a meccseket az ellenfélhez igazodva. Mindig hálás leszek neki, amiért rengeteget fejlődtem a segítségével.”

Claudio Marchisio szerint a Juventus aktuális alakulata időre szorul, hogy a legjobbját mutathassa, azonban a középpálya korántsem olyan erős, mint az ő idejében.

„Úgy vélem, hogy idővel Maurizio Sarri meg fogja találni a végső megoldást, és a Juve, ahogyan az összes nagy csapat, majd február-március környékén kell a legjobbját mutassa.

A középpálya nincs azon a szinten, mint amit anno képviselt az én időmben Andrea Pirlóval, Arturo Vidallal és Paul Pogbával. Ez egyértelmű a középpályáról születő gólok és az onnan érkező gólpasszok száma alapján.”

A torinói herceg karrierjének egy térdsérülés vetett véget, amit 2016 áprilisában szenvedett el a Palermo elleni meccsen.

„Amíg az ember nem éli át, nem tudja, hogy milyen egy ilyen fokú sérülés. Ezt követően minden megváltozott számomra: a futás, a mozgás, a reakciók. Az agy azt mondatja az emberrel, hogy már nem ugyanaz a játékos. Ez nem jelenti azt, hogy nem lehet visszatérni a pályára a legmagasabb szintre, mert ezt már többen megtették. De sok minden megváltozik.

A térdem megerősítéséhez meg kellett növelnem a testtömegem, különösen a lábaimban, így pedig már nem volt meg a múltbeli agilitásom. Ezért változtatnom kellett a játékstílusomon.

Amikor az ember leesik a fűre, jobban foglalkoztatja a fájdalom, mint azon, hogy a jövő mit tartogat. Az EB lett volna az utolsó nemzetközi tornám, és az adott pillanatokban az ember rájön, hogy minden meg fog változni. Nehéz idők voltak.”

A Juventust elhagyva a Zenitnél kötött ki a középpályás, és elmondása szerint az első oroszországi évében már döntött a visszavonulásról.

„Tudtam már abban az utolsó évben, amikor gondok adódtak a másik térdemmel, hogy vissza kell vonulnom. Oda jutottam, hogy már nem maradt porcszövet a térdemben, az alsó lábszáram és a combcsontom pedig egymást súrolta. Folytattam a futballt, mert a fájdalmat elfogadhatónak ítéltem meg, de aztán szükség volt még egy műtétre, ellenkező esetben negyvenéves koromra térdprotézist kellett volna beültetni.

Amikor felmerülnek bizonyos dolgok, akkor az ember nem gondolhat már kizárólagosan a futballra, hanem az életre is gondolni kell. Nem áltathattam magam. A fejemmel futballozni akartam még, de a szervezetem megálljt parancsolt.”