„A játékos akarata” kifejezés az elmúlt években többször elhangzott Beppe Marottától, amikor a Juventus elvesztette valamelyik kulcsjátékosát. Mindez talán Arturo Vidallal kezdődött, amikor a chilei el akarta hagyni az Öreg Hölgyet 2015-ben, mivel a Bajnokok Ligája-győzelemért kívánt küzdeni a Bayern München csapatával, majd a dél-amerikait hamarosan Kingsley Coman is követte.

A klub vezérigazgatója ugyanezeket a szavakat ismételte, amikor Paul Pogba és Mino Raiola próbálta kifacsarni a Manchester Unitedhez való visszatérésből a lehető legtöbbet, azonban az valahogy kevésbé volt fájdalmas.

Tulajdonképpen a francia válogatott ostoba távozása, amely rendkívül hasonlít Gianluigi Donnarumma aktuális helyzetéhez és valószínűsíthető távozásának a körülményeihez, azt bizonyította a Juventus szurkolóinak, hogy minden csak a pénzről szól, és talán többen örültek is, hogy végre elköszönhettek a játékostól, a pályán mutatott erőltetett gólörömöktől és a pénzéhes ügynöktől.

Mindazonáltal az elmúlt pár hétben Beppe Marotta arról tájékoztatta a nagyközönséget, hogy jelentős ajánlatot utasított el Alex Sandro vonatkozásában, és arról beszélt, hogy a huszonhat éves futballista nem eladó, mindazonáltal azonnal hozzá is fűzte, hogy a klub tehetetlen lenne egy átigazolás megakadályozása ügyében, amennyiben a futballista mégis a Stamford Bridge csodálatosan zöld gyepére vágyódna.

Elég volt!

Vitathatatlan tény, hogy épeszű ember nem kardoskodna egy távozni kívánó játékos kényszerített megtartása mellett, azonban komoly különbség van ezen tény ismerete és azon nyilatkozatok hangoztatása között, miszerint a klub képtelen megakadályozni egy esetleges távozást. Ha egy európai elitbe kapaszkodó csapat felépítésével megbízott személy beismeri, hogy nem képes egyetlen játékosának a távozását sem megállítani, az nem csupán rendkívüli gyengeségről tesz tanúbizonyságot a klub tekintetében, hanem a várható tárgyalások során nagyon rossz alkupozíciót is eredményez az illető klubképviselők számára.

Mindenképpen el kell mondani, hogy Giuseppe Marotta rendkívül intelligens ember, aki a hét éve tartó torinói megbízása során sokat tanult és fejlődött. Olyan hibás döntések után, amelyeket Marco Motta, Jorge Martínez és talán Hernanes neve fémjelez, az elmúlt nyáron bizonyította, hogy nem szabad képességeiben kételkedni, hiszen olyan futballistákat szerzett a klubnak, mint Gonzalo Higuaín és Miralem Pjanić, nem beszélve a Paul Pogbáért bezsebelt jelentős átigazolási díjról.

Könnyű papolni a cardiffi balul elsült döntőről, és felsorolni mindazokat az okokat, amik a Real Madrid 4-1-es győzelméhez vezettek. Még egyszerűbb megemlíteni a két spanyol óriás és a bajor klub által képviselt hármas és az üldözők után létező óriási szakadékot, amely elválasztja ezt az elitet az alsóbb osztályba tartozó kluboktól, amilyen például a Juventus és az Atlético Madrid.

Mindazonáltal a klubigazgatónak is köszönhető, hogy a sorozatban két hetedik hely után a klub a középszerűségből domináns erővé lépett Olaszországban, ezt bizonyítja az eddig példátlan, sorozatban hat bajnoki cím. Ő volt az, aki megbízta Antonio Contét, majd utódnak kijelölte Massimiliano Allegrit, miközben a csapat európai babérokra tört, és most bizonyítania kell, hogy képes a klubot a következő szintre emelni.

Ennek az elérése természetesen nem garantálja automatikusan, hogy senki nem fogja elhagyni a csapatot, azonban Florentino Pérezt vagy Karl-Heinz Rummeniggét nem nagyon halljuk arról vallani, hogy képtelenek megtartani a játékosokat. Az Alex Sandro ügy tökéletes lehetőséget jelent Giuseppe Marotta számára, hogy üzenetet küldjön pontosan azon kluboknak, amelyek utolérése a cél. Meg lehet venni a sztárjainkat, de ez drága lesz, nehéz lesz, és a mi feltételeink szerint fog történni. Ideje elátkozni „a játékos akarata” kifejezést.

Adam Digby cikke alapján.