Mint sokan tudjátok, volt szerencsém élőben megtekinteni a Juventus-Atalanta bajnokit, és az utána következő ünneplést. Egy beszámolóval készültem Nektek az útról, de sajnos lehetetlen jól visszaadni a hangulatot, élőben kell érezni, mi is az a Spirito Juve!

Ettől függetlenül igyekszem minél jobban leírni, mi is történt hétvégén, de annyit előre bocsátok, hogy fantasztikus volt! Olvassátok és éljétek bele magatokat a bajnokavatásba!

Egy laza szombat esti, 19 órás indulással vette kezdetét a túra. Az utazók többsége Fehérvárra érve már képbe került az olasz dalok nagy részével, amit aztán a következő 15 órában bőven volt ideje tökélyre fejleszteni. Mi a Maribor-Trieszt-Milánó-Torinó útvonalat választottuk, amire az átkozott guglimapsz 1100 km-t ír. Természetesen a megafonos dalolászás, ivászat és alvás könnyítette az út fáradalmait, de ez nem mondható el a szakadó esőről és a néhol 14 fokos kinti hőmérsékletről.

Az út kétségkívül legmaradandóbb emléke az volt, amikor Milánó magasságában a fizetőkapunál kétbusznyi magyar Milan-drukkert vettünk észre. Mondani sem kell, hogy ekkor a legkülönfélébb helyekről előkerültek a Juve sálak, sapkák, zászlók, bögrék, párnák, stb. amiket az ablakon lógva mutogattuk a milanistáknak. Eközben az ujjakkal formált hármas szám mutogatása a tudtukra adta, hogy itt bizony a harmincadik bajnoki címét ünneplő klub szimpatizánsai vannak. De ha ez sem lett volna elég, akkor a „Chi non salta rossonero” („ki nem ugrál, rossonero”) skandálása végképp egyértelműsítette a helyzetet. Innen már „csak” két óra az út Torinóba, amit az egyik autogrillben megpillantott négy Atalanta-mezbe öltözött fiatal fölényes megmosolygása dobott fel. Amikor látták a közel tizenháromszoros túlerőt, már kevésbé voltak büszkék a csapatukra.

A piemonti főváros 11 óra körüli megpillantása ez elcsigázottság és az izgalom miatt is üdítő volt. A szobák gyors elfoglalása után indultunk is a stadionok stadionjába, a non plus ultrába, a Juventus Stadiumba. A város észak-nyugati felén elhelyezkedő aréna „árbocai” már messziről jelzik a helyes utat.

Meccs idején a környék leginkább egy zsibvásárra emlékeztet, bóklászó családok és üvöltő ultrák ugyanúgy megtalálhatók, mint a temérdek utcai árus, akik tulajdonképpen mindent árulnak, ami a vevő fejében akár csak viccből is megfordul. Egy hirtelen ötlettől vezérelve gondoltuk, valami szuvenírt vadászunk a hivatalos Juve store-ban. Ami súlyos logikai hibának bizonyult, ugyanis meccsnapon a store-ban képtelenség vásárolni! Már befelé is csak kisebb csoportokban, bizonyos időközönként enged be a biztonsági őr, de ha esetleg el is tud marni némely apróságot az ember, a kasszánál álló sor miatt a fizetés temérdek időbe telne. Aki csak kisebb csecsebecséket szeretne venni, az a lépten-nyomon megtalálható árusoktól kiválóan megteheti.

14 óra körül elérkezettnek láttuk az időt, hogy belépjünk oda, ahova minden „zebra” legalább egyszer el szeretne jutni. Összeszedtük a csapatot, utolsót kortyoltunk a különféle –nyilván nem alkoholos- italokból és a kapuk felé vettük az irányt. Kétszer kell megmutatni a névre szóló jegyet, egyszer pedig a személyi igazolványt és egy bő 10 perc múlva bent is van az ember a csillagokkal övezett külső területen.

Innen tényleg már csak pár lépés a nézőtér. Én a jeggyel és papírokkal matatva léptem be az arénába, ahol megpillantva a tömeget, elállt a szavam. És ez nem költői túlzás vagy nagyzolás, tényleg elállt. Mondom úgy, hogy voltam már a legnagyobb német csapat arénájában is, de ez döbbenetes. Ahogyan az is, mekkora rendet és fegyelmet tartanak a mérkőzés alatt: mindenkinek a számára fenntartott helyre kell ülnie, senki sem dohányozhat bent, nem állhat a korlátoknál. Ez igen!

Aztán mikor mindenki magához tért a látvány nyújtotta ámulattól, érkezett is a következő meglepetés. Ráhangolódásként a konferanszié bemutatta a csapatot, emberünk a játékos keresztnevét, a szurkolók pedig az adott vezetéknevet üvöltötték úgy, hogy majd beleremegett a tartószerkezet. Egészen Del Piero nevéig, mert akkor aztán tényleg hangrobbanás történt. Majd felcsendült a klub himnusza, aminek a „Juve” refrénjét a hangrendszer helyett a nézők adták, Az auditív hatásokat a vizuálisak is erősítették: az egész nézőtér fekete-fehér, illetve az olasz trikolor színében úszott, az egyik kapu mögött pedig egy hatalmas Juve címer került elő, ami jó néhány szektort teljesen beborított.

Szóval ilyen hangulatban kezdődött el a mérkőzés. Rendszerint a B csapattal kiálló Juve támadott, helyzeteket alakított ki. Marrone szépségdíjas találata után 18 perccel, mindenki Pinturrichioja is betalált, így 2-0-lal fordulhattak a csapatok. A második félidő eleje nem hozott változást a játék képében, egészen az 58. percig csordogált a meccs, ekkor Conte végrehajtotta első, nyilván előre megbeszélt cseréjét és lehozta Del Pierot.

Alex többször meghajolt a nézőknek, szinte minden pályán lévő játékos köszöntötte őt, még Storari is odafutott hozzá a kapuból. Ami a következő 15 percben a pályán történt, az tulajdonképpen senkit sem érdekelt, mert a tekintetek a pályán kívülre tapadtak. Del Pierot állva tapsolta a Juventus Stadium közönsége és skandálta az „Un capitano, c'è solo un capitano” („A kapitány, csak egyetlen kapitány van”) egysorost. És nem egy percig, nem is kettőig, legalább negyed órát, de lehet még is tovább. A Kapitány pedig szép lassan körbesétálta a pályát és mindenkinek megköszönte a buzdítást. Nem számított, hogy Storari véd, hogy az Atalanta kapufát rúg, hogy Pirlo szokásához híven tanári passzokat osztogat, csak Del Piero létezett. Nem lennék meglepve, ha mindenki az elmúlt 19 együtt töltött éven merengett volna és esetleg könnyes szemmel ismételte volna magában, hogy „nem lehet vége”.

Amikor aztán lecsendesedtek a drukkerek, újra a meccsé lehetett nagyjából 15 percre a főszerep. Lichtsteiner tett arról, hogy a kb. harminc Atalanta drukker elhiggye, lehet valami keresnivalójuk. Ezt a vendégjátékosok egy kezezéssel gyorsan le is rombolták, így jogos büntető következett a „zebráknak”. A tömeg skandálni kezdte az egyetlen olyan játékos nevét, aki még nem szerzett gólt idén a bajnokságban. Barzagli szófogadó ember, így hallgatott is a nézőkre és magabiztos lövéssel állította be a 3-1-es végeredményt. Brávó fiúk, megvan a veretlen szezon és most jöjjön ennek a gyümölcse, a díjátadás!

Egy kis tereprendezés, a technika és a pódium elhelyezése után jöhetett az, amire az elmúlt hat évben minden juventino várt. Az elégtétel, a méltóság visszavétele, az, hogy a csapat és különösen Capitano emelt fővel vehesse át a bajnoki serleget. A Serie A kupáját, nem pedig a B-jét, amit kénytelen volt anno keserű szájízzel felemelni. Most itt van az első osztályé, a kézben a fej felett, amit már senki nem sem vehet el. Ami pedig ezután következett, arra a „népünnepély” a legjobb szó. Elszabadult a „la festa” lent a pályán és a lelátón egyaránt. A játékosok a gyerekeikkel pózoltak és jártak körbe, szállt a konfetti, szólt a zene, Agnelli és az Elkannok is tiszteletüket tették a gyepen. Ott volt mindenki, aki számított, köztük 52 magyar is fent a felső karéjon.

Lent pedig Del Piero. Alex, Ale, Pinturrichio, ADP, azaz a Capitano. Körülbelül egy órás ünneplés után, miután teleszívtuk a magyar tüdőnket olasz bajnoki levegővel, hazaindultunk. Ilyenkor persze nem számít, hogy a 72-es buszra tízszer több ember akar felszállni, mint amennyi elférne. Csak a bajnoki cím fontos! Így gondolták a helyiek is, mert szinte minden autóból Juve zászló lógott, a rádiókból a Juve himnusza szólt, énekelték a „Siamo noi, siamo noi, I campioni dell’Italia, siamo noi” rigmust (mi vagyunk, mi vagyunk Olaszország bajnokai). Emellett veszettül dudáltak, az egy órás gyalogutunkon visszafelé a szállodába végig dudaszót hallottunk. Mindegy volt, hogy olasz vagy magyar az illető, a juvés az juvés, kijárt neki egy „forza Juve” kiáltás a piros lámpánál vagy a zebránál.

A kötelező pizza elfogyasztása után taxival mentünk vissza a belvárosba, ahol a csapat nyitott busszal korzózott. A taxisunkról, Stefanoról kiderült, hogy ő is nagy Juve-fan. Így arra buzdított minket, hogy míg ő jó olasz lévén áthajt a piroson valamint néhány záróvonalon és dudál a népnek, mi nyugodtan tegyük ki a sáljainkat az ablakon és ordibáljunk. Stefano pedig nem viccelt, tényleg végigdudálta az utat. És nem csak ő, mindenki, egész Torino a Juvét éltette. Végül nem a főtérre mentünk, ahol 400 ezer drukker zsúfolódott össze, hanem egy csendesebb részre. Persze a következő két-három órát, amit immár egyedül várakozással töltöttem, végigénekelték az olaszok. Hol a csapatot, hol Del Pierot éltetve, sőt Luciano Mogginak is jutott egy pár jó szó.

Ezt azonban a Milan és a Toro nem mondhatja el magáról, néha elég negatív kontextusban kerültek elő az említett csapatok. Egyszerűen nem lehet közömbösnek maradni ilyen környezetben, még az is élvezte volna, aki nincs oda a Juvéért, hiszen a hangulat nagyszerű volt.A busz sajnos csak elsuhant azon az úton, ahol álltam, de a tömeg persze utána özönlött és végül kiderült, egy szórakozóhelyen egy privát parti keretében zárták a napot a srácok. Úgy tűnt, itt ért véget a felejthetetlen ünnep.

De nem néhány elvetemült magyar Juve fanatikus számára, akik reggel 5-ig álltak a szórakozóhely előtt és várták, hogy a játékosok elhagyják a helyet. És megérte? Hát persze, mert így testközelből kapták lencsevégre a bajnokokat. De ez még mind semmi, van olyan kedves sporttárs, aki a helyre bemászva szabadon garázdálkodott és fotózkodott Pepével, Chiellinivel, és Matrival is. Ilyen lehetőség pedig nem adatik meg minden nap az embernek, sőt van, akinek soha. Tisztelet a srácoknak a kitartásért és leleményességért!

Ennek megfelelően másnap reggel a csapat nagy része nem volt frissnek mondható, csak a reggeli olasz capuccino után sikerült megmozdítani az agytekervényeket. Indulás előtt még egy Juve store-os bevásárló körútra indultunk, de nem mondanám, hogy a meccs másnapján jelentősen kevesebben álltak sorban a pénztárnál, mint előző nap. Egyszerűen csurig van a bolt. A szerencsésebbek persze egy-két Del Pieros mezt azért elhoztak, még akkor is, ha fél órát kellett érte sorban állni és egy kisebb vagyont fizetni. Nem baj, hisz ennyit megér az „öreg”. Az ajándékok miatt érzett leírhatatlan mámort, csak az küldte egy kissé a feledés homályába, hogy újabb 16 óra vár ránk a buszon. De mit számít 16 óra?! Akár 20 is lehetne, ha élőben láthatjuk a bajnokokat és Del Pierot, a legendát. Még egyszer, utoljára, ahogyan gólt rúg, ahogyan felemel egy kupát a sok közül. Ahogyan állva tapsolja a Juventus Stadium közönsége. Grazie Alex, grazie mille!

Azt hiszem nem árultam zsákbamacskát az elején, már ott kiderült milyen is kimenni egy Juve mérkőzésre. Felejthetetlen kaland. Ha valakinek csak egy kis esélye is kínálkozik eljutni egy meccsre, ne habozzon, menjen!