Mindenki életében van olyan mérkőzés, ami más, mint a többi. Egy emlékezetes győzelem, egy soha el nem felejthető vereség.

Nekem is van ilyen mérkőzésem, és ezúttal egy kicsit másként, mint eddig, jóval szubjektívebben szeretném bemutatni, hogyan is éltem át évekkel ezelőtt a történteket.

1999. április 21-én játszotta a Juventus a BL elődöntő visszavágóját a Manchester Uniteddel. Az 1-1-es Old Trefford-i mérkőzés után nem tűnt elképzelhetetlennek, hogy a Zebrák sorozatban ötödik európai kupadöntőjüket játszhassák.

A mérkőzés napján, mikor felébredtem, éreztem, hogy ez a nap más lesz, mint a többi, talán azért is, mert volt egy furcsa álmom.

Az álmomban a Juve a Dinamo Kijevvel játszott, az ukránok 2-0-ra vezettek, de Juve megfordította a mérkőzést 2-3-ra, ezzel megnyertük a Bajnokok Ligáját.

Boldogan indultam az iskolába, hiszen este Juventus mérkőzés lesz a TV-ben, és az álmomban lejátszódó mérkőzésen is jól alakultak az események.

Siettem az újságoshoz, hogy megvegyem az aznapi Nemzeti Sportot, amit a buszon tudok olvasni, amíg beérek az iskolába.

Az újságból megtudtam, hogy Gianni Agnelli meglátogatta a csapatot a mérkőzés előtti edzésen, és elmondta nekik, hogy az idény legfontosabb mérkőzése vár rájuk.

Gianni azt is nyilatkozta, hogy mennyivel egyszerűbb lenne a dolgunk, ha Angliában nem tudnak egyenlíteni a Vörös Ördögök, főleg annak fényében, hogy a Juve a mérkőzés egyes periódusaiban lefocizta őket.

Mindenki életében van olyan mérkőzés, ami más, mint a többi. Egy emlékezetes győzelem, egy soha el nem felejthető vereség.

Nekem is van ilyen mérkőzésem, és ezúttal egy kicsit másként, mint eddig, jóval szubjektívebben szeretném bemutatni, hogyan is éltem át évekkel ezelőtt a történteket.

1999. április 21-én játszotta a Juventus a BL elődöntő visszavágóját a Manchester Uniteddel. Az 1-1-es Old Trefford-i mérkőzés után nem tűnt elképzelhetetlennek, hogy a Zebrák sorozatban ötödik európai kupadöntőjüket játszhassák.

A mérkőzés napján, mikor felébredtem, éreztem, hogy ez a nap más lesz, mint a többi, talán azért is, mert volt egy furcsa álmom.

Az álmomban a Juve a Dinamo Kijevvel játszott, az ukránok 2-0-ra vezettek, de Juve megfordította a mérkőzést 2-3-ra, ezzel megnyertük a Bajnokok Ligáját.

Boldogan indultam az iskolába, hiszen este Juventus mérkőzés lesz a TV-ben, és az álmomban lejátszódó mérkőzésen is jól alakultak az események.

Siettem az újságoshoz, hogy megvegyem az aznapi Nemzeti Sportot, amit a buszon tudok olvasni, amíg beérek az iskolába.

Az újságból megtudtam, hogy Gianni Agnelli meglátogatta a csapatot a mérkőzés előtti edzésen, és elmondta nekik, hogy az idény legfontosabb mérkőzése vár rájuk.

Gianni azt is nyilatkozta, hogy mennyivel egyszerűbb lenne a dolgunk, ha Angliában nem tudnak egyenlíteni a Vörös Ördögök, főleg annak fényében, hogy a Juve a mérkőzés egyes periódusaiban lefocizta őket.

Beszélt még arról is, hogy esze ágában sincsen elcserélni Del Pierót Ronaldóra, vagy, hogy mindent megtesz Zidane maradásáért. A francia felesége vissza akart menni szülőhazájába, Spanyolországba, és mivel nagyon keményfejű asszonynak tartotta, tudta, hogy nem lesz egyszerű dolga.

Inzaghi nyilatkozatát is olvashattam, amiből kiderült, hogy nem akarnak 0-0-ra játszani, mert az nagyon veszélyes a Manchester ellen, és újra BL döntőben szeretne szerepelni.

Már órákkal a mérkőzés előtt fel alá mászkáltam a szobában, és nem tudtam másra gondolni, csak az esti mérkőzése. Vártam, hogy felcsendüljön a Bajnok Ligájának zenéje, amibe - mikor meghallottam a mérkőzések előtti felfokozott idegállapotban - teljesen beleborzongtam.

Háromnegyed kilenckor Urs Meier belefújt a sípjába, és elkezdődött az a mérkőzés, ami hatása alatt voltam egész nap, de még éjszaka is.

A 6. percben Inzaghi révén megszereztük a vezetést. Zidane baloldalról végzett el szögletet, Di Livióhoz gurított, majd a visszakapott labdát középre csavarta, a berobbanó Pippo pedig két méterről a bal alsó sarokba belsőzött. (1-0)

A 11. percben Pessotto a baloldalról beadta a labdát Inzaghinak, aki megforgatta Stamot, majd 7 méterről lőtt. A labda a védő lábán felpattant, a kimozduló Schmeichel felett a kapu bal oldalába hullott. (2-0)

Super Pippo betartotta a szavát, valóban nem 0-0-ra játszottak. Nem telt el negyedóra a mérkőzésből és már vezettünk 2-0-ra. Ez maga volt a csoda.

Egyből az jutott az eszembe, mikor 1996 őszén a Varga Zoltán által irányított Fradi Horváth Feri két góljával a mérkőzés első harmadában vezetett a Newcastle ellen az Üllői úton.

Szárnyaltam a boldogságtól, ismét BL döntősök vagyunk, a Juventus legyőzhetetlen, nincsen párja a világon. Imádom ezt a csapatot.

Aztán a játékosok elhitték, amit én is, kezükben érezték a győzelmet, és átadták a kezdeményezést a MU-nak.

Ez megbosszulta magát, a 24. percben Beckham baloldali szöglete után Keane fejelt a kapuba 5 méterről, három védő társaságából a rosszul kimozduló Peruzzi mellett. (2-1)

Majd a 34. percben Cole jobboldalról adta be a labdát, a rosszul helyezkedő Ferrara mögül Yorke 7 méterről előrevetődve a kapu bal oldalába fejelt. (2-2)

Egyenlítettek az angolok, de nem baj, mert a Fradi ellen is egyenlítettek, mégis a zöld-fehérek hagyták el győztesen a pályát. Nekünk is lesz egy „Nicsenkónk”, aki eldönti a mérkőzés sorsát.

Az első félidőben még York lőtt egy bődületes kapufát, majd a szünetben Ancelotti átszervezte a csapatot. Birindelli és Iuliano lejött, a mérkőzés előtt sérüléssel bajlódó Montero és a csatár Amoruso álltak be, így a második játékrészben már két csatárral rohamoztuk az ellenfél kapuját.

A szünet után mindkét csapat előtt adódtak helyzetek, a 62. percben Conte keresztbe lőtt labdáját Inzaghi a hálóba kotorta, de lesen állt, így a gólt nem adta meg a játékvezető.

Ezután ismét lőttek egy kapufát az angolok Irwin révén, és a 84. percben bekövetkezett az, amire nem számítottam. Yorke átverekedte magát Ferrarán és Monterón, majd a kifutó Peruzzi elhúzta a lábát, de a labda továbbgurult és az üresen érkező Cole az kapuba gurított. (2-3)

Továbbjutásra állt a Manchester.

Álltam a TV előtt, és tudtam, hogy továbbjutunk. Az nem lehet, hogy az én rettenhetetlen Juventusom nem kerül be a döntőbe. Nem lehet, mert olasz csapat nélkül nem rendezhetnek BL döntőt.

Meg hát a Fradi is nyert, meg az álmom. Nem eshet ki a Juve.

Teltek múltak a percek, de akkor is nyerünk. Az utolsó pillanatban valaki úgyis lőni fog két gólt, mert nem eshetünk ki.

A negyeddöntőben is az utolsó percekben sikerült kiharcolni Conte révén a továbbjutást.

De Urs Meier lefújta a mérkőzést.

Értetlenül álltam a TV előtt, az nem lehet, hogy kiestünk. Valaki csalt. Még nem lehet vége. Olasz csapat nélkül nincsen BL döntő. Meg hát az álmom.

Kiestünk!

Véget ért egy korszak. Egy olyan korszak, amit Giraudo, Moggi, Bettega és Lippi építettek fel.

Szomorú voltam a vereség miatt, de így utólag boldog, hogy részese lehettem egy olyan időszaknak, mikor a Juventus volt a világ legjobb csapata.

A mérkőzés jegyzőkönyve:

1999. április 21, Torino, 64000 néző.

Juventus – Manchester United 2-3 (2-2)

Juventus: Peruzzi – Birindelli (Amoruso 46.), Ferrara, Iuliano (Montero 46.), Pessotto – Conte, Deschamps, Davids, Di Livio (Fonseca 80.) – Zidane – Inzaghi

Edző: Carlo Ancelotti

Manchester: Schmeichel – G. Neville, Johnsen, Stam, Irwin – Beckham, Keane, Butt, Blomqvist (Scholes 68.) – Yorke, Cole

Edző: Alex Ferguson

Gólszerzők: Inzaghi (6., 11.), ill. Keane (24.), Yorke (34.), Cole (84.)

Sárgalap: Davids (57.), ill. Keane (36.), Scholes (76.)

Vezette: Urs Meier (svájci)