Magas labda lenne nem José Mourinho kocsmafilozófiát karcolgató vallomásával kezdeni. Az Inter portugál mesterének nyilatkozata szerint a Genoa elleni 5-0-ás diadalt bármikor elcserélné öt 1-0-ás győzelemre.
Adja magát a kérdés: a Sampdoria elleni 5-1-es győzelmet hányan cseréltük volna el három vagy négy sovány sikerre? Vagy plusz két gólra a Napoli ellen? És persze Giovinco is itt van.
Ciro Ferrara kinevezésével, illetve Diego leigazolásával rózsaszín álmokat szövögethetett a legtöbb szurkoló nyáron. Nagy volt a hőség, nehéz volt hideg fejjel gondolkozni. Sokunk máris Barcelona-szerű diadalmenetet vizionált, legalábbis nagyon könnyű volt elveszni a fantáziák közepette. Mindezt ugye Ranieri regnálása után, hogy érthető legyen a szituáció.
Aztán a valóságban is elkezdődött az idény, és a valóban biztató rajt után beütött a krach: hosszú nyeretlenségi széria, rengeteg sérült, impotens játék az új taktika ellenére is. Ami elromolhatott, az el is romlott, kis túlzással élve. Még csak csipogó, de azt egyre hangosabban tevő vészharangok szólaltak meg, így Ferrara sem maradhatott sokáig tétlen.
A 4-3-1-2-ből lett 4-2-3-1, Giovinco bekerült a csapatba, és valami megváltozott. A Maccabi Haifa ellen még csak jelzésértékű, a Sampdoriát fogadva viszont már robbanásszerű sikert ért el a Juventus. És ekkor jött a Napoli, vagyis az utolsó fél óra...
A rózsaszín álmokból így lett újra szürke valóság. Viszont a jövő? Szerintem semmiképpen sem sötét. És nem is világosszürke.
Magas labda lenne nem José Mourinho kocsmafilozófiát karcolgató vallomásával kezdeni. Az Inter portugál mesterének nyilatkozata szerint a Genoa elleni 5-0-ás diadalt bármikor elcserélné öt 1-0-ás győzelemre.
Adja magát a kérdés: a Sampdoria elleni 5-1-es győzelmet hányan cseréltük volna el három vagy négy sovány sikerre? Vagy plusz két gólra a Napoli ellen? És persze Giovinco is itt van.
Ciro Ferrara kinevezésével, illetve Diego leigazolásával rózsaszín álmokat szövögethetett a legtöbb szurkoló nyáron. Nagy volt a hőség, nehéz volt hideg fejjel gondolkozni. Sokunk máris Barcelona-szerű diadalmenetet vizionált, legalábbis nagyon könnyű volt elveszni a fantáziák közepette. Mindezt ugye Ranieri regnálása után, hogy érthető legyen a szituáció.
Aztán a valóságban is elkezdődött az idény, és a valóban biztató rajt után beütött a krach: hosszú nyeretlenségi széria, rengeteg sérült, impotens játék az új taktika ellenére is. Ami elromolhatott, az el is romlott, kis túlzással élve. Még csak csipogó, de azt egyre hangosabban tevő vészharangok szólaltak meg, így Ferrara sem maradhatott sokáig tétlen.
A 4-3-1-2-ből lett 4-2-3-1, Giovinco bekerült a csapatba, és valami megváltozott. A Maccabi Haifa ellen még csak jelzésértékű, a Sampdoriát fogadva viszont már robbanásszerű sikert ért el a Juventus. És ekkor jött a Napoli, vagyis az utolsó fél óra...
A rózsaszín álmokból így lett újra szürke valóság. Viszont a jövő? Szerintem semmiképpen sem sötét. És nem is világosszürke.
Sokkal inkább bizakodásra ad okot. Meg is indoklom, miért gondolom így. Szóval a 4-3-1-2 halálra volt ítélve. Vagy fogalmazzunk úgy, hogy jelenleg nálunk nem életképes, és ennek két oka van. Szélsővédők és Diego.
A védőkről már esett korábban elég szó - 2-3 bejegyzéssel alább ShyrKahn kolléga is ecsetelte ezt a problémát Cáceres kapcsán. Legyen elég annyi, hogy ehhez a rendszerhez nincsenek elég jó szélső bekkjeink.
Diego esetét nem lehetett tulajdonképpen előre sejteni, így ez talán kicsit kellemetlenebb is. Tehát a Serie A nem a Bundesliga. Az olaszoknál a védekezés szent dolog, egy támadónak egész Európában talán itt van a legkeményebb dolga. Butaság lenne azt mondani, hogy a brazil bicskája beletört a feladatba, inkább fogalmazzuk meg úgy: egyedül nehezen boldogul. Meg ugye az a fránya formahanyatlás, akarom mondani sérülés.
Így tehát Giovinco a kulcs. Na nem mintha ő egyedül mindent megváltoztatna, ha a padon más hozzá hasonló játékos ücsörögne, akkor teszem azt, xy lenne a kulcs. A lényeg, hogy kell Diego mellé egy hasonló felfogású játékos. Az persze csak jó dolog, hogy a kis olasz az eddigi tapasztalatok alapján képes volt felnőni a feladathoz.
Szerintem egyértelmű, hogy ennek a csapatnak - már persze ha sikeres szeretne lenni - Giovinco legalább olyan fontos láncszeme, mint Diego. Nem is igazán választanám el őket, felesleges minden külön elemzés, nekik együtt kell szerepelniük! Leveszik egymásról a terhet, kiegészítik egymást, lendületet csempésznek a csapat játékába. Tehát a 4-2-3-1 ebből a szempontból ideálisnak tűnik, hiszen Camoranesi játékával kiegészülve bomba trió jöhet létre. Viszont az argentinból lett olaszról nem véletlenül ejtettem eddig kevesebb szót.
Számomra ebből a hármasból ő a leggyengébb láncszem. Nem, nem a játéka miatt, hiszen az kiemelkedő. Viszont nincs benne perspektíva. Camoranesi - nagyon fáj ezt kimondani - erősen kopik sajnos, sokat sérült, és nyilván nem lesz fiatalabb. Mi lesz, ha hosszabb időre lesérül, ki pótolja őt? Szerintem adott a válasz: senki.
A Diego-Gio párost ugye nem szakítjuk félbe, melléjük viszont nincs kit betenni - Del Piero szerepére mindjárt kitérek. Ekkor jöhet a 4-3-2-1, ahol a középpályás hármas ideális esetben Marchisio - Melo - Sissoko. Nem hangzik rosszul.
Szóval úgy tűnik, Ferrara a 4-2-3-1-gyel, de leginkább a Diego-Giovinco párossal megtalálta azt az ösvényt, ami akár nagyon messzire is vezethet. Persze csak úgy tűnik, legalábbis ha nem gondolunk a védelemre. És ha nem Del Piero a kedvenc játékosod.
Ugyanis az új taktika legfájdalmasabb áldozata Alex lehet. Ha reálisan gondolkodunk, akkor ő nem fér be ebbe a csapatba, főleg ha mindenki egészséges. Ehhez a dinamikus, agresszív, labdát gyorsan mozgató játékhoz ő sajnos már túlságosan statikus. Esetleg Diego helyén, tipikus irányítóként, két szélen Giovinco és Camoranesi által megtámogatva még tudna nagyot alkotni, de ugye ebben az esetben is csak csere. Camoranesi helyetteseként pedig már túl lassú a szélen történő játékhoz.
És akkor itt van mindjárt a védelem is. Ez az a csapatrész, ami miatt ebben az évben nem nyerünk semmit, és ami miatt idén még nem lesz igazán ütőképes a támadó alakzat sem. A Napoli ellen tökéletesen meg lehetett figyelni. Juventus támad, labda folyamatos mozgatása, el nem múló presszing - megjegyezném, néha elég látványosan -, ami persze csak egy előrenyomuló védelemmel igazán hatásos. Aztán hirtelen labdavesztés, két villanás, és az ellenfél már a kapunk előtt is van. A jelenlegi védelmünk túlságosan lassú ehhez.
A Catenaccio kora már lejárt - azok a régi szép idők -, pusztán szervezettséggel és jó helyezkedéssel egy modern bekk már nem lehet sikeres.
Persze az is lehet, hogy azon a bizonyos lakaton valójában két zár is van, és Giovinco mellett Sissoko is kulcsszerepet kap. Talán ha végre hosszabb távon is összeáll a Melo-Sissoko páros, akkor megfelelő tehermentesítést kap a védelem? Ezt még nem tudhatjuk, messzemenő következtetést a Sampdoria elleni játékból ezt illetően nem kellene levonni. Reménykedni azért persze lehet.
Persze akárki is a kulcs, az Ferrara kezében van. És ő nincs könnyű helyzetben, tegyük hozzá. Tulajdonképpen újból fel kell építenie a csapatot. Mindezt persze megháromszorozott elvárásokkal, és negyed annyi idő alatt, mint ahogy azt Ranieri tette. Szóval számára most a bizalom a legfontosabb, nem szabad bántani. Megkockáztatom, hogy egy esetleges Bajnokok Ligája fiaskó után is hagyni kellene, folytassa a megkezdett munkát legalább az idény végéig.
Mert szerintem jó úton jár. Döcög az a szekér, nagyon döcög, de az irány azért jó.
Ja igen, még valami. Az igazi pofon pedig nem a Napoli ellen jött. Azt az orvosi szobából kapjuk hétről-hétre.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.