Nicolò Fagioli interjút adott a La Gazzetta dello Sportnak, amelyben központi szerepet kapott a futballista játékszenvedélye, aminek köszönhetően hét hónapig nem léphetett pályára.

„Amikor a Sassuolo elleni meccsen elsírtam magam, az nem csak azért volt, mert a csapatomat nehéz helyzetbe hoztam, hanem abban a pillanatban egy sötét felhő ereszkedett rám, minden negatívnak tűnt, minden sötét volt. Rosszul találtam el a labdát, de a legsúlyosabb hibát magammal szemben vétettem. A probléma az volt, hogy nem tudtam már megálljt parancsolni magamnak. A játék felemésztette az életem, szenvedély lett belőle, egy rémálom. Tisztában vagyok azzal, hogy szerencsés ember vagyok, és hogy vannak társaim drámaibb helyzetben, és hogy nincs jogom megértést kérni. De képmutató sem akarok lenni. Elnyelt egy mélység, amely nem nézi senkinek az arcát, nem válogat társadalmi osztályok tekintetében, nem jutalmaz vagy bocsát meg tehetség alapján. Úgy éreztem, hogy megfojt, de nem találtam az utat kifelé az egészből.

Minden csupán játékként indult. Fogadtam, de soha nem a csapatomra vagy magamra. Nem akartam azokat az alapelveket megsérteni, amikben hiszek. Tudom, hogy groteszknek tűnhet ez a kifejezés használata, de számomra fontos volt ez az alapelv. Úgy gondoltam, ha a futballozás és a fogadás két különálló tevékenység, amely nem folyik egybe, akkor ez nem súlyos probléma. Nem károsítottam meg a sportot, nem befolyásoltam eredményeket, illetve mások jogait sem sértettem meg.

Amikor a 4-5 órás edzés véget ért, egy űr nyílik meg az ember számára. Ha nincsenek egyéb érdeklődési körök, akkor ez a mélység magához vonzza az embert. Unatkoztam, abszurdnak tűnik, de ez igaz. A siker nem egy páncél, amely ellenáll az egyedüllétnek, nem pattannak róla vissza az ürességgel eltöltött idő nyilai. Gondoljunk csak arra, hány színész, író és zenész lett áldozata még súlyosabb szenvedélyeknek. Az unalom elrontotta az életemet, ahogyan egy buta összezörrenés vagy egy rossz meccs, és kompenzálnom kellett az adrenalinlöketet, amit a meccs adott számomra. Mindig, amikor az átkozott telefonomat használtam, minden nap és minden alkalommal úgy éreztem, mintha a pályán lennék.

Soha nem beszéltem senkivel erről, mert egyszerűen szégyelltem. Teljesen elvesztem az irányítást magam felett 2023 januárjában. Rosszul játszottam, az edzésen még rosszabbul teljesítettem. Máshol járt az agyam. Amit átéltem, azzal szemben undort éreztem, de nem tudtam javítani a helyzeten. Az életem középpontja a fogadás lett, nem a futball. Dühös voltam. Ha elrontottam egy passzt, azt mondtam magamnak, hogy ezért a szenvedély volt a hibás.

A helyzet felfedését én felszabadulásként éltem meg. A szélvihar, ami a falhoz vágott engem, arra késztetett egyúttal, hogy felnőtté váljak, vagy legalábbis felelösségteljesebben viselkedjek. Keresem magamban az okokat, és tudni szeretném, miért nem volt semmilyen gyógyszerem az ürességre és az unalomra. Amikor a rendőrség bekopogtatott, két nappal a műtétem után, felhívtam az édesanyám. Egy külső tényező véget vetett az életem egy elferdült szakaszának, és választásra kényszerített: eshettem tovább a mélybe vagy felálllhattam. S azt szeretném mondani az összes szenvedő gyereknek, hogy nem kellene félniük segítséget kérni. Sajnálom, hogy egyes lapok engem és Sandro Tonalit két démonként festett le. Csak magamnak okoztam kárt. Nem bundáztam meg meccseket, nem befolyásoltam az eredményeket. Hibáztam, hiszen illegális odlalakon játszottam, és rengeteg pénzt veszítettem. Hiszen tudom most, és akkor is tudtam, hogy ezekkel a játékokkal csak veszíteni lehet. S nem csak pénzt. Megundorodtam, és idiótának éreztem magam. De nem tudtam változtatni a dolgon.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem merül fel olykor, s nem próbál ismét elcsábítani, de most már felül tudok kerekedni ezen, csak arra kell gondolnom, mekkora fájdalomhoz vezetett ez. S a most az egyszer lehetőség nemigen létezik, mert a kígyó fogai beakadnak, és nem engednek el. Most úgy gondolom, hogy a játékszenvedély veszteseknek való.

Először is elismerést érdemel a klub, hiszen a szerződésem meghosszabbításával bizonyították rendkívüli bizalmukat és közelségüket velem szemben. S ezen kívül Massimiliano Allegrit és a csapattársaimat mondanám, olyan játékosokra gondolok, mint Manuel Locatelli, Federico Gatti, Federico Chiesa, Gleison Bremer, Dušan Vlahović. Ami a többit illeti, harcoltam a pszichológus segítségével. Azért, hogy megelőzzem a csábítást a korláton való átlépés és a mélybe meredés tekintetében, a napokat az edzés után egyéb tevékenységekkel töltöttem ki, ilyen volt a tenisz, a padel, elemzési beszélgetések, találkozók. Évekig megtartottam magamnak ezt a mocskos titkot, most viszont már beszélhetek róla.

Jövőre regista? Kedvemre lenne. A múltban támadó középpályásként játszottam, de aztán Andrea Pirlo és Massimiliano Allegri megértette velem, hogy képes vagyok a védelem előtt játszani. Most úgy érzem, készen állok erre, még ha olykor szeretnék gólt is szerezni. A Juventus jövőre öt sorozatban fog szerepelni, és nagyon jó lesz végre háromnaponta meccset jászani. Ezt akarom. A következő célunk pedig, ahogy megszokhattuk a Juventustól, a scudetto megszerzése.”