Moise Kean számára az elmúlt időszak számos változást hozott, s erről beszélt a csatár a DAZN számára.

„Tizenhárom éves voltam, amikor elhagytam az otthonom és a Juventus bentlakásos iskolájába irattak, mivel másképp nem tudtam volna edzésekre járni.

Elhagytam Astit és a felhőkarcolók közötti életet, ahol minden nap játszottam, az utcán voltam a barátaimmal, az iskolát pedig csak édesanyám erőltetése miatt látogattam. Nem voltam egyszerű gyerek, a többiekhez képest eltérő gyerekkorom volt. Mások a családjukkal töltötték a karácsonyt, nekünk, akiknek semmink sem volt, alkalmazkodnunk kellett.

Egyszer a templomban futballoztunk este tízkor, a plébános elkapott minket, és ránk hívta a rendőrséget, de mi elfutottunk. A társaim egy része börtönben van, másokról meg nem tudni, hova kerültek, szóval nagyon szerencsésnek érzem magam, mert az én helyzetemből sokan nem törnek ki. Amikor sikerült bemutatkoznom a felnőtt csapatban 16 évesen, akkor azt mondtam magamnak, hogy oké, most már kimásztam a sz@rból.

A fiam neve Marley, négy hónapja született, és egy tetkót készítettem a születése apropóján. Azóta sok minden változott: mielőtt bármit tennék, hússzor meggondolom, ez a helyzet az első alkalomtól, amikor az ölembe vettem őt. Hogy miért nem ismeri őt senki? Nem szeretek a saját dolgaimról mással beszélni, nagyon figyelek a magánéletemre.

A rokonaim Párizsban élnek, és nekik köszönhetően otthon éreztem magam Párizsban. Neymar és Mbappé sokat segített a klub tekintetében, elmagyarázták, milyen velük futballozni, és együtt is vacsoráztunk olykor. Nagyszerűen éreztem magam a társaságukban.

Massimiliano Allegrivel kiváló a kapcsolatom, megértette velem, hogy mikor csináltam hülyeséget, és mikor döntöttem jól. Számomra ő a sport terén felér egy apával, sokszor vitatkozunk, azonban végső soron szeretjük egymást, még ha nem is mondjuk ki.

Fabio Mirettit azóta ismerem, hogy büntetésként leküldtek az utánpótláshoz, hogy velük végezzem az edzéseket. Nicolò Fagioliról mindenki szépen beszél, egyszer megnéztem egy U21-es meccset, s igazán tetszett, amit láttam, akkor is úgy gondoltam, hogy lesz ideje bizonyítani.

Hans Nicolussi Caviglia kicsit az ikertestvérem, többet tud rólam, mint itt bárki más. Megálljt parancsol, hogy ne mondjak valami hülyeséget, mielőtt a szavak elhagynák a számat, túlságosan jól ismer. Amikor valamit nem értek, akkor mindig hozzá fordulok segítségért. Még akkor is, ha egyes gyakorlatoknál merülnek fel kérdéseim, a mi kapcsolatunk tényleg különleges. Ő nagyon nyitott személy, bár a zenei ízlése minden kritikán aluli.”