A Juventus vasárnap este a Milan ellen lép pályára a San Siróban, s a Corriere della Sera számára adott interjúban Alessandro Del Piero természetesen erről is beszélt, ahogy felmerült a klubhoz való visszatérés témája is.

„A Juventusnál állandó a nyomás. A klub referenciapontot jelent, és nem csupán a bianconero szurkolók számára. Miután az emberek megtudják, mit játszott kedvenc csapatuk, mindenki a Juventus meccsének az eredményére kíváncsi.

Ez a klub alapvető része az olasz futballtörténelemnek, nem is csak egy klub, több annál. Amikor nagy felelősség van egy csapat vállain, és átmeneti időszakon megy át, amikor sok a sérülés, természetes, hogy a dolgok nem mennek jól. Szurkolóként remélem, hogy jó döntéseket hoznak, mert remélem, hogy hamarosan versenyképes Juventust láthatok Olaszországban és Európában.

A  Juventushoz szilárd kapocs köt, 19 év nem kevés. Az emberek azt kérdezik tőlem, miért nem térek vissza a Juventushoz? Erre azt tudom mondani, hogy nem kell visszatérnem, mert soha nem hagytam el a Juvét.

Nem dolgozok a klubnál jelenleg, de a dolgok talán megváltoznak majd a jövőben, ki tudja? Bárhogy is legyen, én soha nem érzem magam a klubtól távol. A szívem egy fontos része a klubnál maradt, s mindig ott is lesz. Mindig ugyanazon a helyen.

Milyen pillanatot élnék át újra legszívesebben? 2006. július 9-ét, amikor megnyertük a világbajnokságot. Még mindig bennem van az összes érzés, amit aznap tapasztaltam. Hogyan írhatnám le egy ember érzéseit, aki egész életében adott pillanatról álmodozott? Egy ember, aki évekig nem gondolt másra, s akinek végül sikerült? Megnyerni azt az elődöntőt, azok a tizenegyesek a döntőben, ez teljesség, egész és szépség volt. Nem lehet leírni, és megismételni sem lehet.

Melyik napot törölném? 1998. november 8-át, amikor megsérültem, az borzasztó volt. Egy évig nem játszottam. 24 éves voltam, és ideges voltam, mert nem volt biztos a felépülésem. Ugyanakkor megvolt bennem az erő, amiről nem is tudtam, s ami segített, hogy reagáljak, s a legjobbal maradjak az adott tragédia után.”

A Juventus legendáját az édesapjáról is kérdezték, Ginóról, aki 2001-ben halt meg, s pár nappal a halála után Alessandro Del Piero csodálatos gólt szerzett a Bari ellen, s könnyekkel ünnepelt.

„Ő csendes vezér volt. Miután én is édesapa lettem, jobban megértettem őt. Nem tudtam róla sokat, mert 13 évesen hagytam el az otthonom, és akkoriban az ember más dolgokra gondol, de az ember megérti, milyen fontosak a szülők, miközben felnő. Nagyon szép kapcsolatom volt velük, ahogyan annak lennie kell.

Az édesapám villanyszerelő volt, az édesanyám először házvezetőnő volt, majd bébiszitter. Az édesapám rendkívül alázatos ember volt, keményen dolgozott, mindent beleadott, hogy a családja jól élhessen. Nem volt beszédes ember. Emlékszem, hogy találkoztam velük a BL-győzelem után. Azt hiszem, hogy abban a pillanatban ők elgondolkodtak az életutunkon, az összes félelmen és áldozaton. Könnyes volt a szemünk. Nem Del Pieróra voltak büszkék, hanem az Alessandrójukra.

A szaúdi futball és Roberto Mancini? A szaúdi világ fel kíván zárkózni a futballban, egyre szervezettebbek, rendkívüli költségvetéssel rendelkeznek, és ez természetesen segítségükre van. Olykor nehéz nemet mondani, de egyes esetekben azért lehet. Attól függ, hogy az ember mit akar az élettől. Ami Roberto Mancinit illeti, miután évekig külföldön élt, szerintem nagyon rossz benyomást keltettünk.”

Gianfranco Zola szerint a tízes poszt már Arrigo Sacchi korában elkezdett eltűnni, s Alessandro Del Piero nem mondott ellent kortársának.

„Arrigo Sacchi megváltoztatta a futballt, de számára a tökéletes tízes Ruud Gullit volt, aki a barátom. Ne értsenek félre, neki rengeteg kvalitása volt, de ezek nem a technikában és a kreativitásban merültek ki. Neki más volt a szakterülete. Tökéletes volt ahhoz a Milanhoz, és Arrigo Sacchi nagyon sokat követelt a játékosaitól.

Roberto Donadoni alulértékelt játékos volt, aki minőségben és mennyiségben is kiválóan teljesített. Gianfranco Zolának pedig igaza van. Akkoriban egy másfajta futball született, a futás elsődleges fontosságúvá vált. Futni kellett, illetve követni a szigorú taktikai utasításokat.

Nehéz összehasonlítani a különböző korszakokat a futballban. Én Scirea és Platini futballjának a korában nőttem fel. Scirea, ahogy Beckenbauer, hátulról kezdett építkezni, és kihasználta szabadságát arra, hogy megkezdje a támadásokat. Ma emberfogást játszunk. Gasperini, Juric, Tudor. Mindenkire kiterjedő taktikát követelnek meg az edzők, és hogy a játékosok egyszerre mozogjanak. Vannak eltérő példák is, de mindenkinek értenie kell mindenhez a mai futballban. Még a védők és a kapusok is jól kell kezeljék a labdát.

Edzők számos új generációja nő fel, és alkalmazza azt a filozófiát, amit Guardiolának tulajdonítanak az emberek. Ő megteheti ezt, mert nyeri a meccseket, ezért az emberek elfogadják, hogy igaza van. Ugyanakkor eltérő realitások vannak Angliában. Klopp más filozófiát képvisel, sokkal kapuratörőbbet, és ő is nyert. Nincs domináns gondolat a futballban, szerencsénkre, mondhatnám.”

Az olasz klubok három európai kupadöntőben játszottak tavaly, a válogatott pár éve EB-t nyert, ugyannakkor az olasz válogatott lemaradat két világbajnokságról, s a bajnokság is messze elmarad a virágzást jelentő 90-es évektől, mi a baj az olasz futballal?

„A statisztikai adatok egyértelműek. Az olasz futball unalmas lett Olaszországban, mivel a szint lecsökkent a múlthoz képest. Régen a legjobb futballisták játszottak az olasz bajnokságban, mindenki itt akarta megmérettetni magát, de jelenleg a legjobb futballisták a Premier League-be, a La Ligába vagy akár a francia vagy német bajnokságba szerződnek, nem ide. A futball Angliában nem unalmas.

Ugyanakkor egyéb tényezők is vannak. Például a technológiai eszközök, a mobiltelefonok és a videojátékok olyan elégedettségi szinttel töltik el a gyerekekeket, ami ismeretlen volt az én gyerekkoromban. A digitális társadalomnk köszönhetően jobban élünk, de veszítettünk a kreativitásunkból.

Nem ismerem annyira az utánpótlás akadémiákat, de ismerem számos edző filozófiáját. Az elsődleges követelmény a fizikalitás. Egyes utánpótláscsapatok nem is állnak szóba március után született gyerekekkel. Én novemberben születtem, és januárban született gyerekek ellen játszottam. Szinte egy évvel idősebbek voltak nálam, és ez az idő érződik két játékos között, amikor a gyerekek 13 vagy 14 évesek. Nem az a jó utánpótlásedző, aki címeket nyer, hanem aki játékosokat tud feljuttatni a következő csapatba.

Az utánpótlásedzőknek egyfajta futballtanároknak kell lenniük, de sokan ehelyett csak a győzelemre koncentrálnak, hogy a karrierjüket továbbépíthessék. A megítélés módja hibás. Az a fontos, hogy hány játékos fejlődik, nem az, hogy hány pontot szerzett a csapat egy év alatt.”