„Eljött az a bizonyos nap. Ma este érzések viharát fogom megtapasztalni.

A Juventus mindent jelentett számomra. A fiatalságot, a tapasztalatot, az érettséget. A győzelmi vágyat, a győzelem örömét, a vereség elfogadását. A kihívás izgalmát, a pályán megtapasztalt ütközeteket, a mindig bekötött fejet. S a bajnokokat a zöld gyepen és azon kívül, az edzőket, a vezetőket, a stáb összes tagját. … A mellettem elhaladó embereket, akik mindig hagytak bennem valamit. Olyasmit, aminek a begyűjtésére és folyamatos megőrzésére nagy figyelmet fordítok.

Három. Az én számom. De ugyanakkor a lelkemet átható érzések száma is.

ÖRÖM, egy olyan kaland miatt, ami így ér véget, amiért minden álmom megvalósult, elképzelhető vagy egyéb álmok, és hogy örökké ennek a nagyszerű klubnak a történelmének a részét fogom képezni.

NYUGALOM, amiért megválaszthattam a megfelelő időpontot az elköszönésre, amiért még olyan szintű játékosként távozhatok, amilyennek mindig éreztem magam, és amiért számos értéket és érzést megoszthattam, és ezeket senki nem törölheti el.

HÁLA a Juventus teljes egészének, az Agnelli családnak, akik befogadtak ezekben az években, a legértékesebb érzéseimért és az összes emberért, akiket szeretek, és akik nélkül nem lehetnék az, aki ma vagyok, mert ők kiapadhatatlan támogatás- és energiaforrás voltak számomra, és mindig társaim voltak ezen a hosszú úton.

Szóval itt állok a legcsodálatosabb naplementékkel szemben, s próbálok elképzelni egy új hajnalt. Mert az út nem ér véget. Továbbra sem tudom, mire számíthatok a jövőben. De ez más idő és más történet lesz. Ez azonban az üdvözlések, illetve a végtelen és mély hála pillanata.

Köszönöm.

Köszönöm mindenkinek, szurkolóknak és ellenfeleknek.

Köszönöm az üdvözléseket, a megtűréseket és a támogatásokat.

Köszönöm, hogy az álom szót tartalommal töltöttétek meg.

Köszönöm, fino alla fine, köszönöm.”