A csapat centerének David Trézéguet lett választva, aki 69.4 százalékkal győzedelmeskedett. A második Roberto Bettega lett 16.2 százalékkal, míg Gianluca Vialli csak egy nagyon kicsit maradt le, 14.3 százalékkal a dobogó harmadik fokára fért fel. Mivel semmiképp nem lehet kérdéses, hogy ki lesz a csapat secunda puntája, ezért inkább a célom az, hogy két nagyszerű legendát mutassak be, akiket senki nem látott játszani.

Giampiero Boniperti: Nagyon kevés olyan labdarúgó van a világon, mint ő, aki profi karrierje során mindössze egyetlen csapatot szolgált. 32 éves koráig futballozott, ugyanis úgy érezte, hogy nem szeretne a nevéből élni, és mivel nem érezte magát teljesen hasznosnak, ezért 1961-ban visszavonult. Ötször nyerhette meg a Scudettót és kétszer a Coppa Italiát. 1948-ban a Serie A gólkirálya lett 27 góllal, aminek köszönhetően családja gazdasága pont ennyi tehénnel bővült. Volt egy egyesség Gianni Agnelli és Boniperti között, miszerint, ha a csatár gólt lő, akkor választhat egy tehenet a birtokáról, amit a földműves családjának adhat oda. 459 összecsapáson 179 találatot szerzett, amivel a Juventus történelmének második legtöbb gólt szerző játékosa.

A Mágikus Trió, azaz a Boniperti-Charles-Sívori hármas egyik, és egyben legfontosabb tagja volt. Nagyszerű technikai képzettséggel rendelkezett, emellett gyors és rendkívül intelligens volt. Több poszton is szerepelt, például secunda puntaként, középcsatárként, bal szélsőként, de még középpályásként is megállta a helyét. A pályán remekül látott, kiválóan passzolt és remek lövőérzékkel rendelkezett. Pelé beválogatta a világ legjobb 100 labdarúgója közé.

Egy igazi vezér volt a pályán, a csapat kapitánya volt hét esztendőn keresztül, és vezetői képességét az élet más részein is kamatoztatta. 1971-től egészen 1990-ig volt a Juventus elnöke, az ő regnálása alatt pedig a Juventus mindent megnyert, amit meglehetett. 1994-től politikával is foglalkozott, a Forza Italia párt tagja volt, még az Európai Unió parlamentjében is helyet foglalhatott, 1999-ben vonult vissza a politikától. Sajnos nem sokat hallunk felőle, pedig Juventino szíve még mindig dobog, már 91 éve.

Omar Sívori: 1957-ben a River Plate-ből igazolta le a Juventus egy olyan összegért, amiből abban a korban egy stadiont fel lehetett építeni. Nyolc évet töltött el Torinóban, 254 mérkőzésen 163 gólt lőtt, amivel a Juve ötödik legeredményesebb játékosa. 1960-ban lett a Serie A gólkirálya 28 góllal, egy évvel később pedig Aranylabdát kapott. 1965-ben igazolt el a Napolihoz, ahol mindössze három évet futballozott, 33 évesen vonult vissza. Karrierje során háromszor nyerte meg a Scudettót, háromszor a Coppa Italiát, egyszer a Copa Américát és háromszor az argentin bajnokságot. 

Egy mérhetetlenül szemtelen játékos volt, aki élvezte, ha megalázhatta ellenfelét. Annak ellenére, hogy simán kapura törhetett volna, ő inkább lehagyta védőjét, rálépett a labdára, majd megvárta a védőt, hogy kötényt adjon neki. Szinte el sem lehetett venni tőle a labdát, nagyon ragaszkodott hozzá, ha tehette, akkor mindenkit kicselezett, hogy a kapuba csak be kelljen passzolni a játékszert. Nagyon gyors volt, kivételes technikai képzettséggel megáldva, kiváló góllövő hírében állt, még fekve is képes volt betalálni a kapuba, ráadásul még fejelni is jól tudott, miközben csak 163 centiméter magasra nőtt. Általában secunda puntaként és támadó középpályásként szerepelt.

A Juventus-legendák nagy százaléka, mind rendkívül szerény, visszafogott emberek, akik példaértékű életet élnek, Sívori pont ezeknek a jellemzőknek az ellenkezője volt. Egy nagyképű, beképzelt kiskirály volt, akit nagyon nehezen lehetett kezelni. Addig volt képes jó teljesítményre, míg meg nem kapta az Aranylabdát, és míg Boniperti vissza nem vonult. A 38-szoros olasz válogatott játékos még kordában tudta tartani az argentin zsenit. Volt, hogy már Omar annyira szitkozódott, és szövegelt egyfolytában, hogy John Charles, a walesi óriás nemes egyszerűséggel felpofozta. Hatásos volt a módszer, ugyanis az alacsony termetű csatár hamar elhallgatott. Azonban, mikor már a Mágikus Trióból már csak ő maradt, és megkapta a csapatkapitányi karszalagot, egy zsarnok vált belőle. Csak két évig tartott Sívori "uralkodása", ugyanis Heriberto Herrara személyében egy kemény kezű edző érkezett a csapathoz, aki nem tűrte el a csapat kiskirályát, így az argentin kénytelen volt távozni a Napolihoz. Egy Juventus elleni mérkőzésen nagyon meg szerette volna mutatni, hogy rossz döntést hozott a Juve, hogy elküldték. Nagyon próbálkozott, de védőjét egyszer sem tudta átverni, ezért, mikor a Juve-játékos a földön feküdt, Sívori fejbe rúgta mérgében, jutalma hat meccs eltiltás lett. Érdekesség, hogy olasz és argentin válogatott is volt. Először a dél-amerikai gárdát szolgálta, később pedig az Azzurriban játszott. Edzőként is kipróbálta magát, volt a Rosário, az Estudiantes, az argentin válogatott és a Racing Club trénere is, de 1979-ben felhagyott az edzősködéssel. 2005-ben, 69 évesen hunyt el. 

Alessandro Del Piero: Még kisgyerekként nem tartozott álmai közé, hogy focista legyen, inkább szeretett volna kamionsofőr, vagy szakács lenni. Később magával ragadta a futball iránti imádat, rengeteget játszott barátaival, és a San Vendemiano csapatánál is szerephez jutott. Elejében kapus volt, mert édesanyja így szerette volna megóvni a sérülésektől, de így sem kerülte el bajt, ugyanis elütötte egy autó. Ez volt karrierjének első komoly megpróbáltatása a sok közül. Mire felépült, akkor kezdett el csatárként játszani, és annyira jól ment neki, hogy több csapat is felfigyelt rá. A Torinóhoz ment volna próbajátékra, azonban szülei nem engedték, mert a város túl messze van szülővárosától, ezért inkább a Padova ajánlatát fogadta el. Ott szerzett hírnevet magának, a Juventus és a Milan is szerette volna megszerezni. A Juve számára még Gianfranco Zola volt opció, végül Gianni Agnellit Del Piero győzte meg jobban, így Alex álmai klubjába igazolhatott 1993-ban. 18 esztendősen még nem sok játéklehetőséghez jutott, de szépen, fokozatosan be lett építve a 2.58 millió euróért igazolt tehetség. Rengeteg dolgot ellesett Baggiótól, aki tanította, ezt pedig nem sok fiatal labdarúgó mondhatta el magáról. Idővel ki is szorította mesterét, és meg is kapta a tízes mezt. Egyre jobban teljesített, 23 évesen csapata legjobbjai között tartották számon, és már szinte mindent megnyert a csapattal. Mikor még egy szintet léphetett volna, jött az a súlyos sérülés, ami valamelyest rányomta bélyegét a karrierjére, mert fejlődését megakasztotta, és hosszú idő telt el, mire ismételten visszanyerte régi énjét. Újabb csapás érte, ugyanis édesapja meghalt, de Ale ennek ellenére játszott azon a hétvégén, gólt is lőtt, és innen kezdve visszatért a régi kerékvágásba. 2004-ben újabb kihívás elé lett állítva, ugyanis a csapathoz Fabio Capello érkezett, aki inkább a fiatal Zlatan Ibrahimovićot preferálta helyette, hiába játszott jobban a Pinturicchio becenévre hallgató futballista. 2006 nyarán megnyerte a válogatottal a VB-t, ismét a mennyben érezhette magát, majd ismét a pokolba került, mert a Juventust visszasorolták a Serie B-be. Számára nem merülhetett fel a távozás lehetősége, ugyanis elmondása szerint egy lovag soha nem hagyja el szíve hölgyét. 2007-ben ismételten nehéz helyzetbe került, mert a vezetőség csak egy évvel akarta meghosszabbítani szerződését. A Capitanót nagyon lelombozta, hogy nem bíznak benne, teljesítménye leromlott, de sikerült hosszabbítani, így ismételten szárnyalásba kezdett. 2011-ben egy olyan edző érkezett, aki mellőzte, de a helyzet sokkal rosszabb volt, mint Capello idejében. Conte nagyon kevés játéklehetőséget biztosított a 37 esztendős csatár számára, aminek a klub legendája természetesen egyáltalán nem örült, ő úgy tervezett, hogy 40 éves koráig focizni fog. A legnagyobb fájdalom számára viszont az volt, mikor Agnelli szezon közben bejelentette, hogy nem hosszabbítják meg szerződését, így mindenképp távoznia kellett. Állítólag ez nem is történhetett volna meg, ugyanis volt egy záradék, miszerint Del Piero addig marad, amíg szeretne. 706 mérkőzésen 290 gólt és 81 gólpasszt jegyezhet fel a Juventus mezében, 19 éven keresztül szolgálta imádott Öreg Hölgyét, de nem volt más választása, mennie kellett. Ő a klub legtöbb gólt szerző játékosa, aki legtöbb pályára lépéssel dicsekedhet Bianconero-mezben. Négyszer lett gólkirály (a Serie A-ban, a Serie B-ben, a Coppa Italiában és a Bajnokok Ligájában), egyszer volt Olaszország legjobbja (2008), egyszeres világbajnok, egyszeres BL győztes, nyolcszoros olasz bajnok, egyszeres olasz kupagyőztes, négyszeres olasz szuperkupa-győztes, kétszeres U21-es Európa-bajnok, egyszeres Serie B győztes, egyszeres Világkupa győztes és egyszeres UEFA-szuperkupa nyertes. 2012-ben a Sydney FC-hez szerződött, majd két esztendő után továbbállt a Delhi Dynamoshoz, ahonnan 2015-ben visszavonult. 

Mindenki tudja, hogy milyen nagyszerű futballista volt, szinte nem is lehet szavakba összefoglalni, hogy milyen nagyszerű bombákat lőtt vagy, milyen cseleket csinált. Neki nem számított, hogy milyen távol volt a kaputól, melyik lábánál van a labda, hány védő van előtte, ha az ő lába lendült, akkor a játékszer jó eséllyel a kapuba landolt. Ő egy született zseni volt, aki ösztönösen cselekedett a pályán, szívét-lelkét kitette a pályára és mindig a legjobb tudása szerint futballozott. Ő talán minden idők legjobb secunda puntája, aki kiválóan cselezett, gyors volt, hihetetlen technikai képzettséggel rendelkezett, elképesztően intelligens volt, de olyan lövőérzékkel rendelkezett, amivel nem sokan.

Emberileg is egy hatalmas ember, aki hihetetlenül szerény és kerülte a feltűnőséget. Fiatal korában még azért annyira nem volt ez rá jellemző, csodálatos sportkocsikat vásárolt, kinézete is meglehetősen vagány volt, de hamar benőtt a feje lágya, és rájött, hogy ennek nem sok értelme van. Ő egy olyan ember, akire mindenki felnéz, nincs aki ne imádná, szurkoljon az ember fia bármelyik csapatnak is. Az ő neve egyet jelent a Juventusszal, és amíg világ a világ, ő a Juve legendája marad, a kérdés csak az, hogy meddig lesz ő a legnagyobb ikon.

Nincs kérdés, Alessandro Del Pieróra voksolok.