Nem sokkal, de Gianluca Zambrotta nyerte a szavazást, úgyhogy ő lesz a középpálya jobb szélén. 44.1 százalékkal győzedelmeskedett, a második Mauro Camoranesi lett 34.4 százalékkal, míg Angelo Di Livio  21.5 százalékkal a dobogó harmadik helyén áll. Ezúttal a jobb oldali védekező középpályás megválasztásán a sor, ismételten három olasz labdarúgó közül lehet választani, akik nem voltak nagy sztárok, de minden egyes Juventino imádta őket. 

Antonio Conte: Játékosként számára csak két csapat létezett, a szülővárosa együttese, a Lecce és a Juventus. Nevelőegyüttesénél 92 alkalommal bizonyíthatta tudását, majd 1991-ben nem tudott nemet mondani az olasz rekordbajnok hívására, így Torinóba költözött, az olasz rekordbajnok 3.6 millió eurót fizetett a játékjogáért. 13 év alatt 420-szor lépett pályára a Bianconerinél, 44 gólt szerzett és két gólpasszt osztott ki. 2004-ben vonult vissza, karrierje során szinte minden fontos trófeát megnyert (1 BL, 5 Scudetto, 1 Coppa Italia, 5 Supercoppa Italiana, 1 UEFA-kupa, 1 világkupa és 1 UEFA-szuperkupa).

Nem tartozott az elit közé, ezt jól tükrözi, hogy mindössze huszonegyszeres olasz válogatottnak mondhatja magát. Nem volt különösebben tehetséges, ezt pedig rengeteg munkával tudta kompenzálni. Rengeteget edzett, hogy fejlessze magát, és kihasználta az adottságait, a fizikai erejét és gyorsaságát. Általában box-to-box játékosként jutott szerephez, de szélső középpályásként is számítottak rá néha napján. Azt nem is kell mondanom, hogy taktikailag rendkívül fegyelmezett volt és hihetetlen mentalitással rendelkezik, egy igazi vezér volt a pályán és az öltözőben is. Leginkább a védekezésben jeleskedett, az ellenféllel pedig nem volt szokása finomkodni, sűrűn kapott sárga lapot.

Edzőként teljesen más értékeket képvisel, mint játékosként. Futballistaként a hűség egyik mintapéldája volt, míg edzőként a Lecce és a Juve szurkolók haragját is kivívta. A déliek imádatát azzal vesztette el, hogy leült a Bari kispadjára, míg a piemontiak egy része azért neheztel rá, mert tavaly nyáron az ősi rivális Inter vezetőedzője lett. Az Allianz Stadiumban neki is van csillaga, ám az "árulás" után rengeteg szurkoló eltávolíttatta volna. 

Alessio Tacchinardi: Az Atalanta neveltje, a felnőtt együttesbe azonban csak 11 mérkőzésen szerepelt. 1994-ben csapott le rá a Juve, ahol 11 esztendőt töltött el. 404 mérkőzésen küzdött a Bianconero színekért, 14 gólt szerzett és kiosztott 7 gólpasszt. Szinte pont annyi trófeát nyert, mint Antonio, annyi különbséggel, hogy Alessio nem nyert UEFA-kupát és egy olasz szuperkupával kevesebb van a vitrinjében. Hasonló cipőben járt, mint Marchisio, hiába szerette volna befejezni karrierjét a Juventusban, Capello nem számított rá, így kölcsön lett adva a Villarrealnak, majd két év spanyolországi kaland után a Bresciához igazolt, ahonnan 2008-ban vissza is vonult, mindössze 32 esztendősen.

Mindössze 13 alkalommal léphetett pályára az Azzurro színekben, ami erősen rámutat arra, hogy nem tartozott hazája legjobbjai közé, azonban az Öreg Hölgyért a szívét-lelkét kitette a pályára, amivel csapata egyik leghasznosabb játékosa volt. A szűrő szerepkör állt neki a legjobban, ugyanis nagyszerű becsúszó szerelésekre volt képes, kiválóan szerezte meg a labdát, intelligenciájának köszönhetően a közbeavatkozásokban is az élen járt. Mindent megtett a címerért, hatalmas harcos volt, ha kellett szélső középpályás, vagy még középhátvéd is volt. Képes volt irányítani csapatát is, ugyanis nagyszerű hosszú passzokra volt képes, emellett brutálisan nagy bombákat lőtt, leginkább kapásból, a tizenhatoson kívülről. 

A Juventinók egyik legnagyobb kedvencének számít, több szavazáson is előkelő helyen végzett, köszönhetően hűségének és odaadó játékának. Természetesen ő is kapott csillagot az Allianz Stadiumnál. 

Claudio Marchisio: Már kisgyerek kora óta, azaz 1993-tól Juventus játékos volt, és ha tehette volna, karrierje végéig csak ezt a klubot szolgálta volna. Ez sajnos nem volt lehetséges, először 2007-ben került kölcsönbe az Empolihoz, ahol egy kis tapasztalatot szerezhetett a Serie A-ban, ugyanis addig csak a Serie B-ben szerepelt. A második, és egyben utolsó kitérője az 2018-ban volt, mikor már nem volt Torinóban maradása, így kénytelen volt a Zenithez igazolni, ahol mindössze 15 mérkőzésen jutott szerephez, és két gólt szerzett. Rengeteg sérülés hátráltatta, így 2019-ben a visszavonulás mellett döntött, 33 esztendősen. A Juventus mezét 389 alkalommal húzhatta magára, 37 gólt szerzett és kiosztott 41 gólpasszt. Ha egészséges volt, akkor az olasz válogatottba is helye volt, 55 alkalommal számítottak rá a talján szövetségi kapitányok. A Bianconerinél nyerhetett hét Scudettót, négy Coppa Italiát, három Supercoppa Italianát, egyszer megnyerhette az orosz bajnokságot, a Serie B-t és a Primavera szuperkupát is.

Csatárként kezdte, Del Piero volt a példaképe, de mégis végül középpályás vált belőle. Rendkívül univerzális játékos volt, ha a szerepköröket vesszük figyelembe. Karrierje kezdetén jobbára mezzala volt, majd utána leginkább box-to-box középpályásként számítottak rá, míg karrierjét már registaként fejezte be. Több játékoshoz is hasonlították, például Marco Tardellihez, Steven Gerrardhoz, míg Antonio Conte saját magát látta a Kis Hercegben, annyi különbséggel, hogy Claudio technikásabb volt. Immáron kijelenthetjük, Claudio Marchisiót nem lehetett hasonlítani senkihez se, ő egyedülálló volt. Kiválón tartotta meg a labdát, elképesztő technikai képzettséggel rendelkezett, brutálisan nagy gólokat tudott lőni, rendkívül szorgalmas volt, rengeteget tudott futni, passzai kiválóak voltak, támadásból védekezésbe pillanatok alatt át tudott állni. Erősségei közé tartozott a labdaszerzés, a szerelés és taktikailag is rendkívül képzett volt. Nagyon alulértékelt játékosként emlékezhetünk vissza rá, annak ellenére, hogy szinte mindent tudott, amit egy középpályásnak tudnia kellett, és a látványos megmozdulások sem álltak tőle messze. A legjobb formának a 2015/16-os idényben örvendhetett, mikor Allegri registaként számolt vele, azonban egy súlyos sérülés ennek a formának, és szinte a karrierjének is véget vetett. A Sofascore szerint a liga ötödik legjobb középpályása volt 7.39 osztályzatával, csak Lucas Biglia, Marek Hamšík, Miralem Pjanić és Paul Pogba tudta megelőzni. A Serie A harmadik legjobban cselező középpályása volt (86% sikeresség), míg a hosszú átadásokban a negyedik lett (180 pontos átadás, 74% pontosság). A Juventus történelmében általában hozzá hasonló játékosok alkották a középpályát (kiváló példa a fentebb említett duó), és jelenleg is mit meg nem adnánk egy ilyen középpályásért, mint amilyen Il Principino volt.

Nála nagyobb Juventinót nem igazán hordott hátán a Föld, Torinóba született, családja is Juventino (azóta egy Torino drukkerrel bővült a família, ugyanis felesége a Bikák szurkolója, de a gyerekek már az apjuk példáját követték). Egy álma teljesült, miszerint Juve-játékos lehetett, aminek véget is vetettek 2018 nyarán.

Nem könnyű dönteni Tacchinardi és Marchisio között, de a Kis Hercegre teszem a voksom.