Ismét megkértük Puzsér Róbertet, aki köztudomásul nagy juventino, hogy ossza meg nézeteit a Juventus átigazolásaival és idei potenciáljával kapcsolatban.

Róbert megint rendelkezésünkre állt és a rá jellemző stílusban kommentálta a a Pirlo-Vidal-Tévez trió hiánya alkotta űr problémakörét és az eleddig hiányzó (?) sztárjátékosok igazolását. Elmondta szerinte mire lesz elég a keret idén, de beszélt a csapat hosszú távú kilátásairól és fejlődési trendjéről is. Valamint arra is fény derül, hogy mi az amiért a Juventust, mint klubot és értéket szeretni lehet.

Egy évvel ezelőtt a legtöbb Juventus-szurkolóhoz hasonlóan én is magam alá zuhantam. Conte nem pusztán három bajnoki címet adott a Juventusnak. Visszaadta a klub identitását, lelket lehelt a trendi Nike-mezek mögé, a szenvedély és a soha meg nem alkuvás tüzét gyújtotta meg saját szelleme lángjánál a csapat, a klub és a szurkolók számára. A Lippi-csapat kapitánya hét szűk esztendőn át őrizte a Spirito Juvét, hogy két hetedik helyezés után visszaadja azt nekünk. Conte kikezdhetetlen hite különböztetett meg minket a divatkluboktól, a zsoldosokkal tűzdelt multinacionális részvénytársaságoktól. A győzni akarás szellemének és a Juventus-szurkolók identitásának ikonikus alakja lett. Conte maga volt a megtestesült akarat és hűség. Összetörtem, amikor önként felállt a kispadunkról, mert a keretet gyengének érezte a klub tradícióihoz méltó BL-szerepléshez. Összetörtem, mert nem értettem, hogy pár héttel a bajnoki rajt előtt hogy tehette ezt velünk. És összetörtem, amikor bejelentették a spirito-negatív, bukott Milan-edzőt, Allegrit. Aztán kiderült, hogy amit kizárólag Conténak tulajdonítottam, abban milyen vastagon benne volt Marotta, Paratici és Angelli. Elnökünk maga az identitást képező hagyomány és tartás: nevében a múlhatatlan tradíció, vérében valamennyi győztes DNS a klub száztizennyolc dicsőséges évéből. Ahhoz, hogy mindezt az öltöző is átérezze, a Juventusnak a lánglelkű Contéra volt szüksége. Ahhoz, hogy az önbizalomtól duzzadó, Olaszországban egyeduralkodó keret Európa kihívójává váljon, egy csendes, két lábbal a földön álló mérnök-zsenire: Massimiliano Allegrire. Conte lángolása a Bajnokok Ligájában már kevés volt - ezt ő maga is megértette. Azért állt fel, mert érezte, hogy klubedzőként elérte a határait. Ezek a játékosok már hittek magukban, és hittek az Agnelli által megálmodott projektben. Ahogy a klubtörténet súlyos mélypontján Conte erkölcsi forradalma kellett a scudettóhoz, úgy Olaszország egyeduralkodójának Allegri taktikai forradalma kellett a BL-döntőhöz.

Az a közvélekedés, mely szerint egy ilyen kerettel kötelező hozni a bajnoki címet, különösen három sorozatban megnyert scudetto után: súlyos tévedés. A valóság ezzel szemben az, hogy három zsinórban szerzett bajnoki címmel a zsákban összehasonlíthatatlanul nehezebb motiválni a játékosokat egy Empoli elleni csontderbire, vagy arra, hogy száztíz százalékot adjanak ki magukból a veronai birkalegelőn, holott épp ezeken a meccseken lehet megnyerni vagy elbukni egy-egy bajnoki címet. Amelyik csapat pontokat hullajt a tabella második fele ellen, de hősiesen nyeri a rangadókat: odaérhet a dobogóra. Amelyik a derbik többségén nem kap ki, és képes ledarálni a kiscsapatokat: bajnok. Az a tény, hogy Allegri fenn tudta tartani a kivételes mértékű motivációt, azt jelzi, hogy nem csupán mint taktikus kiváló, hanem mint pedagógus is. Természetesen Conte érdemei e téren is megkerülhetetlenek, ahogy annak tekintetében is, hogy a csapat elképesztően széles taktikai repertoárral küzdötte végig mindhárom frontot. Ha volna igazság a Földön, ebből a negyedik aranyból ugyanúgy kapnia kellene Conténak, ahogy a BL-ezüstből is.

Idén nyáron három világklasszist vesztettünk: Tévezt, Vidalt és Pirlót. Nem róható ez fel a vezetőségnek. Pirlót el kellett engedni, a BL legjobb négy csapata között érződött, hogy ezt a tempót ő már nem bírja. Tévez távozni akart, ahogy Vidal is. Olaszországban már megnyertek minden nyerhetőt, Vidal motivációt vesztett - jól jelezte ezt ittas karambolja a Copán -, Tévezt pedig a honvágy gyötörte. Ha befeszülünk és erőszakoskodunk velük, az csak rossz vért szült volna - Marotta jól érezte ezt. Igazgatónk előtt két út állt: aktuális klasszisokkal pótolni a távozó klasszisokat, vagy új középpályát és csatársort építeni a jövő potenciális klasszisaiból. Az első verzió akkor működhetett volna, ha Pirlo helyett hozunk egy Verrattit, Tévez helyett egy Higuaínt, Vidal helyett pedig egy Nainggolant. Ismerve a jelenlegi árakat, ez két-három futballstadion ára, és továbbra sem sikerül megfiatalítanunk az elöregedő játékoskeretet. A másik - és meggyőződésem szerint jobb - lehetőség az volt, hogy elköltünk egy stadionnyi pénzt tehetséges fiatalokra: Dybalára, Sandróra, Ruganira, Zazára meg a jövőre csatlakozó Berardira, a hiányposztokra pedig olyan rutinos játékosokat hozunk, akik a piacon alulértékeltek, akiknek az elmúlt egy-két évben picit kicsúszott a karrierjük a korábbi kerékvágásából. Ne feledjük, hogy annak idején ilyen volt Pirlo, Barzagli vagy Tévez is. Ennek szellemében érkezett Hernanes, Khedira, Cuadrado és Mandžukić. A kezdőcsapatunk tagadhatatlanul gyengült, a keretünk azonban fiatalodott és erősödött.

Úgy hiszem, nem ismerjük el kellően azt az embert, akinek a szerepe talán a mindenkori edzőénél és befejező csatárénál is fontosabb. Ahogy a kizárás előtti évek ikonikus alakja volt Lippi, Del Piero és Nedved, úgy ennek a korszaknak is megvannak a meghatározó karakterei Agnelli, Conte vagy Pirlo személyében. S ahogy a korábbi korszakot mindezek ellenére egyetlen névvel lehet leírni, úgy a mostanit is. Moggi után - aki ártalmas cselekményei ellenére legendás sportigazgató volt - most újra egy legenda foglalja el ezt a pozíciót. Úgy gondolom, hogy ennek a korszaknak ő az emblematikus figurája, legfontosabb alakja: Guiseppe Marotta, a testet öltött vízió, szakmai kompetencia és klub iránti alázat egy személyben. A Juventus az ő vezetésével tért vissza olasz gyökereihez, lett újra az a klub, amely nem licitál, hanem felkutat, amely nem sztárokat vásárol, hanem sztárokat teremt. Neki köszönhetjük Contét és Allegrit, az ingyen igazolt Pirlót és Barzaglit, a piaci értékének töredékéért Torinóba érkező Vidalt és Tévezt. Marotta fillérekből épített veretlen bajnokcsapatot, és most egy olyan Juventus alapjait rakja le, amely a következő évtized meghatározó futball-projektje lehet egész Európában.

Nincs kétségem afelől, hogy lesznek gyengébb éveink. Nem fogunk minden idényben bajnokságot nyerni vagy BL-döntőt játszani. De ami a fentieknél számomra sokkal fontosabb: ez a klub, ez a koncepció minden ízében szerethető. És lássuk be, hogy ezt kevés szurkoló mondhatja el hazai és nemzetközi sikereket halmozó csapatáról Európában.