Ahogy ismeretes, a Juventus Massimiliano Allegrit nevezte ki vezetőedzőnek Antonio Conte lemondását követően. A döntés számtalan változtatást hordoz magában: ezzel megváltozhat a klub idei átigazolási politikája, a keret által alkalmazott formáció, játékstílus, sőt mi több, egyes játékosok helyzetét is jelentősen befolyásolhatja a döntés.

Andrea Pirlo 2011 nyarán hagyta el az AC Milan csapatát. A milánói klub akkori edzője a Zebráknál most kinevezett Allegri volt, kinek személye nagyban hozzájárult Pirlo távozásához. Az alábbi sorok Andrea Pirlo önéletrajzi könyvéből, a Gondolkodom, tehát játszom c. műből származnak.

Adriano Galliani és az ügynököm, Tullio Tinti is hasonlóan éreztek. Megbánás nélkül köszöntünk el egymástól. Fél órán belül már ott sem voltam. Mikor szerelmes vagy, időre van szükséged. Ha ez az érzés elmúlik, egy kifogás a segítségedre lehet.

“Andrea, Massimiliano Allegri azt javasolja, hogy amennyiben a maradás mellett döntesz, nem játszhatsz a védelem előtt. Más jellegű szerepet talált ki számodra ugyanúgy a középpályán, de a bal oldalon.”

Egy apróság: még mindig úgy érzem, a védelem előtt tudok a leghasznosabban játszani. Egy hal akkor tud igazán lélegezni, ha mély az óceán. Ha sekély vízbe teszed, akkor is megél, de a kettő nem összehasonlítható.

"Úgyis megnyertük a bajnokságot, hogy te a padon vagy a lelátón ültél. Ahogy te is tisztában vagy vele, Andrea, ebben az idényben változott a klub stratégiája is. 30 év felett már csak egyéves szerződéshosszabbítást kínálunk.”

Még egy apróság: soha nem éreztem magamat öregnek, még abban a percben sem. Úgy éreztem, mintha mindenki más akarta volna velem elhitetni, hogy vége a karrieremnek. Még most is nehezemre esik felfogni az érvelő szavait.

“Köszönöm, de nem fogadhatom el. A Juventus egy hároméves kontraktust tett az asztalomra.”

Udvariasan mondtam nemet a Milannak, a pénz szóba sem került azon a tavaszi délutánon. Egyszer sem jött elő a 30 perces beszélgetésünk alatt. Újra fontosnak akartam érezni magam, egy kulcsjátékosnak, nem pedig valakinek, akit könnyedén kihajíthatnak a szemétdombra.

Véget ért egy korszak, és nekem szükségem volt valami újra. Az utolsó, sérülésekkel tarkított szezonomnak bizonyult, és már a közepétől éreztem a vészjeleket. Megérkeztem az edzésre, és nem volt kedvem bemenni az öltözőbe. Nem volt kedvem átöltözni, se munkához látni.

Mindenkivel jól kijöttem, és Allegrivel is normális kapcsolatot ápoltunk – csak épp volt valami a levegőben. Éreztem, hogy valami nem stimmel. A falak, amelyek évekig védelmeztek, elkezdtek repedezni.

Belső késztetést éreztem a távozásra, hogy friss levegőt lélegezhessek, és ez az érzés egyre jobban nyomasztott. Nem tudtam ignorálni. Talán maguk a szurkolók is változást szerettek volna. Éveken keresztül megtapsoltak a San Siróban vasárnaponként (és szombatonként, keddenként, szerdánként…), de akkor szívesebben ragasztottak volna új arcokat a matricás albumukba. Hozzászoktak mindenhez, ami én voltam: a mozgásomhoz, a mozdulataimhoz, a játékomhoz. Attól féltek, hogy beleszürkülök a hétköznapokba.

Nem lehetsz többé önmagad. Nem lehetsz többé Pirlo.