Még mindig élénken él bennünk a nagy visszatérés, a csata a Chelsea elleni meccsről. Van azonban olyan szerencsés Olvasónk, aki álmában is mosolyog a mérkőzés miatt, tudniillik olyan szerencsében volt része, aminek hallatán mindnyájunkat elfog a sárga irigység. regularjonh élőben izgulhatta végig a derbit, és ha már ott volt le is írta nekünk hogyan élte meg a mérkőzést. Ezúton is köszönjük, hogy gondolt ránk.

"Olyan élményben volt részem, amit nem sokan élhettek át kis hazánkból, így adta magát az ötlet – mint régi tagja a Juventuz blog közösségének  –, hogy megosszam Veletek a Chelsea – Juventus meccs élményeit. A lenti összefoglaló célja nem a meccs eseményeinek leírása, vagy elemzése, hanem a szubjektív élményeim elmesélése. Természetesen a Stamford Bridge vendég szektorából.

De ne szaladjunk ennyire előre. A történet korábban kezdődik, ugyanis délután háromkor találkoztunk a Juventus Club Hungary tagjaival az Earl’s Court metró megállóval szemközt lévő Courtfield pubban. Már a metróállomásról kilépve Juventino szívet megdobogtató látvány fogadott: a metróállomás és a pub környékét ellepték a Juve sálas, zebramezes, fekete-fehér kitűzős figurák.

A Drughik, a Vikingek (és természetesen a JCH) mellett szinte az összes nagyobb szurkolói csoport képviseltette magát, de voltak lengyelek (Drughi Polska), hollandok, csehek. Engem meglepetésként ért, hogy a Den Haag ultrák pár tagja is ott volt (az egyikük Balázs Palit is megszégyenítő séróját amíg élek nem felejtem el), akikről kiderült, hogy a kedvenc holland csapatuk mellett sűrűn járnak Torinóba is, naná, hogy a Juve meccsekre. Ezt sem gondoltam volna.

A korai találkozást annak lehetett köszönni, hogy szervezetten, rendőri kísérettel mentünk a stadionba. Mivel azonban a korai találkozáshoz képest volt meg egy kis idő (úgy két óra), a szurkolók éltek a pub nyújtotta lehetőségekkel (értsd: piáltak), és előkerültek az ultracsoportok sálai, kitűzői, jelvényei, amit az alkoholfogyasztás okozta nagy barátkozások és egymásra találások közepette gazdát cseréltek. Az indulásig eltelt idő sem maradt eseménytelen. Az egyik említésre méltó történésre – meglepő módon – a wc-ben került sor. Egy jól szituált ötvenes fószer lobogtatta a jegyét, hogy megy ő is a meccsre, majd közölte, hogy egyébként ő Glasgow Rangers szurkoló. A sorban előttem álló srác valami pikírt megjegyzést tehetett a Rangersre olaszul, amire a skót agresszíven meg is kérdezte, hogy mit mondott (közben rám nézett, de én tájékoztattam  - Juve sállal a nyakamban -, hogy nem tudok olaszul, ami többeket is mosolyra fakasztott…). Mivel a srác továbbra is olaszul szidta a Rangerst, skót barátunk egy kis idő után feladta, és morcos arccal, duzzogva hagyta el a mellékhelyiséget.

A nagyobb izgalmat a másnapi Tottenham-Laziora érkező Lazio szurkolók okozták, akik közül négyen(!) minden különösebb ok nélkül átsétáltak a kb. 200 fős Juve csoportosuláson, ami természetesen nem maradt (nem maradhatott) megtorlatlanul. Sokáig nem értettük, hogy mi a probléma, mert olaszul ment a hangoskodás, aztán vettük csak észre az egyikük kezében a Lazio sálat. Kisebb lökdösődés és szóváltás (és talán két-három pofon után) a rómaiak elmentek, amit a Juventinok a Lazio, Lazio Vaffanculo rigmussal, illetve egyéb gyalázkodó dalokkal kísértek (sajnos az olasz tudásom korlátozott, de a Roma és a Bastard szavakat, illetve az ezek közötti összefüggést teljesen egyértelműen ki lehetett venni). Hozzá kell tennem, a Juve tábor teljesen jól kezelte a helyzetet, mert azért azt mégsem lehetett hagyni, hogy ezek csak úgy odatrollkodjanak, viszont nagy balhéra sem volt szükség, így nagyon helyesen a legtöbben az egymásnak esni látszó dulakodók szétválasztásán iparkodtak.

Az „eszem-iszom, Laziot, Milant es Intert gyalázom a pubban” programpont után (alatt/közben?) úgy öt óra felé érkezett meg a rendőri kíséret, ekkor indultunk a metróhoz (a stadion két állomásnyira volt). Érdekes, hogy nem biztosítottak külön metró szerelvényt, így a teljesen felkészületlen angol utasok köze keveredett a már éneklő és mámorban úszó tábor. A metró népe vagy mosolygott és fényképezgetett, vagy pedig polgárpukasztott fejjel várta, hogy végre leszállhasson, és kiszabadulhasson. A metrószerelvény azért egyben maradt, és a metróállomásokban sem esett kár. A leszállás után már több kékmezes szimpatizánssal találkoztunk, de a verbális konfrontációnál nem történt súlyosabb összecsapás.

A stadion felé folytatódott az énekles és a szokásos rigmusok szajkózása, majd megérkeztük a célunkhoz, a Stamford Bridge-hez. A stadion az utcáról alig észrevehető, úgy eldugták, hogy ha nem tudom, hogy ott kellene lennie, akkor száz százalék, hogy sose találom meg. Itt még egy picit várni kellett mire beengedtek (ezalatt megnéztem a Chelsea store-t, de meglepő módon semmi értékes vagy említésre méltó dolgot nem láttam…).A stadion szép, kulturált, de nem mondható nagynak. Az egyik kapu mögötti rész fele a vendég szurkolóké, itt foglaltuk el helyünket. A meccskezdéséig még volt másfél óra (hozzátartozik a történethez, hogy Anglia egy időzónával arrébb van, azaz minden egy órával korábban történik, így a meccs helyi idő szerint 19.45-kor kezdődött).

A kezdősípszóig sem unatkoztunk, a pálya állapotát felmérő, majd bemelegítésre előbukkanó Juve játékosokat éltető rigmusokkal ütöttük agyon az időt (Pirlo, Vucsinics, Vidal, Marchisio, Chiellini, Buffon, Bonucci, de meg Giovinco is kapott pár kedves szót), akik mosolyogva visszaintettek, hogy igen, ez jól esik, ezt szeretik ők is. A játékosok bemelegítést követő levonulása után már azt hittem, hogy nem lesz esemény, de ekkor szúrtuk ki, hogy az akkor érkező, illetve akkor meg inkább csak szállingózó Chelsea szurkolók között feltűnően integet egy Milan mezes fickó, akinek láttán a – szabad fordításban – ”ki nem ugrál, rossonero” rigmus, és a Lazio szurkolók esetében alkalmazott, de a jelen helyzetre átalakított Milan, Milan, Vaffaculo kiáltások hangoztak el. A játékosok bevonulása előtt a Chelsea képviselői katonai kísérettel vitték körbe a BL serleget, amit természetesen hangos fütty szóval köszöntöttük.

A meccs alatt úgy 30 percig mindenki gondtalanul és reményekkel telve énekelt, szurkolt, majd pár perci alatt síri csend köszöntött be. Oscar két gólja után mindenki magába roskadva nézett a földre, vagy üveges szemekkel várta a megváltást. Nem kell mondanom, Vidal góljának köszönhetően ismét életre kaptunk, kézzel fogható volt, hogy újra van remény, és lehet izgulni valamiért.

A szünet legkellemesebb pillanata – meglepő módon –  ismét a mellékhelyiséghez kötődik. Mivel a stadionban tilos a dohányzás, a lelátón senki sem gyújtott rá (najó, azért volt egy-két elvetemült, aki szembeszegült a szabállyal), de a wc-be belépve vágni lehetett a füstöt… mindenkinek a kezében ott volt az égő cigi… Az egyik Del Piero mezes “főgonosz” a cigi elnyomása után a “Polizia, polizia, fumare, smoking” (Rendőrség, rendőrség, dohányzás!) felkiáltással hagyta el a terepet, és még az ott álló Bobbyknak (tudjátok, azok a magaskalapos angol rendőrök) is magyarázott (természetesen trollkodásbol, mindenki vette a lapot, és nevetett). A rendőrök persze, csak úgy, mint a a rendfenntartásért felelő és a wc-be betévedő stewardok, jól reagáltak, ők is csak mosolyogtak; semmi értelme nem lett volna bemenni a wc-be, és kiszedni azt a 30-40 embert…

A második félidőben a Chelsea kapuja volt előttünk, és csak bízhattunk benne, hogy gólt is látunk. A szurkolással nem is volt gond (ekkor magyarázták el, hogy az az addig érthetetlen rigmus az “English Animals” – angol állatok – volt). Persze a házigazda sem úszta meg, felhangzott a Chelsea, Chelsea Vaffanculo rigmus is. Aztán elérkezett a várva várt pillanat, Q egy az egyben vitte Cech-re, és higgadt gurítása után elszabadulhatott a “pokol” (vagy menny?), ember ember hátán, ölelkezés, üvöltözés, Q-t éltető rigmusok. (Itt jegyeznem meg, hogy felfordulás egyik oka az volt,  nem ültünk, és nem is akárhogy álltunk, a visszahajtható ülések ülőlapján egyensúlyoztunk, ami – higgyetek el - nem volt egyszerű alaphelyzetben sem, de a gól utáni örömmámorban mindenki esett és kelt. Hogy az előttem álló magasított talpú és ténylegesen tűsarkúban levő kis cicababa hogy bírta, az máig rejtély... és ő csak egyszer esett le…). Ha belegondolok, hogy 0-2-höz képest milyen eufória uralkés föld. Innentől már csak azon kellett izgulni, hogy gólt ne kapjunk. Szerencsére ez sikerült. (Mondjuk majdnem lőttünk, Q kapufájánál egymás fejét fogtuk, hogy vaffanculo). Hármas sípszó, levonulás, fine.

Az olasz szurkolókat még megkérték, hogy maradjanak, de mivel a kapukat ennek ellenére kinyitották, a tömeg szépen kiszállingózott. Egy darabig volt rendőri elválasztás, aztán a két csapat szurkolói összekeveredtek. Kis félelem azért volt bennünk, mert mégiscsak, de örömmel mondhatom, hogy semmilyen atrocitás nem történt (legalábbis ami minket illet, de nem nagyon láttam másokat sem balhézni). A rendőri jelenlét egészen a metróig megvolt, aztán mehetett ki merre látott. Az este hátralevő részét, hadd ne mondjam, hogy a képek es videók újbóli és újbóli megnézésével, és a kellemes élmenyek felidézésével töltöttem.

Utóirat: másnap olasz étteremben ebédelve nem választhattam mást, mint a “Bianconero” fantázia nevű tésztát, a névadás oka az alapanyagul használt  fekete és fehér tészta volt. (emellett a Forza Napoli felirat már nem is zavart annyira…)
Köszönet a JCH csapatának a szervezésért és a jegyekért!
Fino alla fine, forza Juventus!"