Ma egy különleges posztot teszünk ki nektek, amely a lehető legautentikusabban közvetíti számotokra a vasárnapi eufóriát. Szerencsés blogtársunk, gyurim élőben tekintette meg a Cagliari-Juventus összecsapást, ennek legfontosabb mozzanatait pedig egy rövidbe élménybeszámolóba és néhány saját készítésű fotóba sűrítette össze nektek. Először is köszönjük gyurimnak, hogy megosztotta velünk élményeit, másodsorban pedig olvassátok és borzongjatok bele a bajnoki cím elnyerésének történetébe!

(a fotók nagyíthatók)

Ma egy különleges posztot teszünk ki nektek, amely a lehető legautentikusabban közvetíti számotokra a vasárnapi eufóriát. Szerencsés blogtársunk, gyurim élőben tekintette meg a Cagliari-Juventus összecsapást, ennek legfontosabb mozzanatait pedig egy rövidbe élménybeszámolóba és néhány saját készítésű fotóba sűrítette össze nektek. Először is köszönjük gyurimnak, hogy megosztotta velünk élményeit, másodsorban pedig olvassátok és borzongjatok bele a bajnoki cím elnyerésének történetébe!

(a fotók nagyíthatók)

"Május 5.-én szombaton, pontban 22:00-kor gördült ki a busz a budapesti Homokóra előtti parkolóból. Az úti cél pedig nem volt más, mint Trieszt, egész pontosan a Nereo Rocco Stadion, melyben vasárnap este a hőn szeretett csapatunk játszott a Cagliari ellen.

Már az induláskor tudta minden utas, hogy felejthetetlen élményben lesz részünk, azt azonban, hogy ilyen csodás élményekkel térünk haza, mindenki csak a szíve mélyén remélte. Volt is okunk arra, hogy ne igyunk előre a medve bőrére. A hazai Lecce elleni döntetlen az összes Juventus szurkolót megrémisztette. Mi lesz, ha a csapat nem tud túllépni a botláson? Ha túl nagy lesz a teher, és megremegnek a lábak? Ha Buffon sem tette túl magát a hibán, és ismét bakizik a döntő pillanatban? Conte azonban rendbe szedte a srácokat, és… De erről majd picit később.

Vasárnap reggel 7 óra után hagytuk el a Szlovén határt, és alig fél óra múlva megpillantottuk Triesztet. Csodás város, és nem, csak azért mert itt avatták bajnokká ismét a csapatunkat. A hegyoldalból „nő” ki, majd lépcsőzetesen zuhan lefelé, egészen addig még az Adriai-tenger megtöri a lendületét.

A megérkezés nem volt zökkenőmentes. A belvárosban ugyanis futóversenyt rendeztek, így ez eredeti útvonalon nem tudtuk megközelíteni a stadiont. Szerencsére az ottani rendőrök egyike készségesen útbaigazított minket. Kérdésünkre, hogy mennyi lesz az esti meccs összehúzott szemekkel, hümmögve ugyan, de azért Juve sikert tippelt ő is.

Egy nagyobb vargabetű után megérkeztünk a stadion elé. Leparkoltunk, és éppen indulni készültünk, hogy bevegyük a várost, amikor civil ruhás rendőrök álltak meg a busz előtt, és jelezték, hogy itt bizony nem parkolhatunk. De ők is segítőkészek voltak, így rendőri felvezetéssel jutottunk el a végső parkolóhelyre.

Mivel a meccs kezdetéig még majdnem tíz óránk volt mindenki elindult, hogy felfedezze a város. Ki-ki egyedül, vagy kisebb nagyobb csoportokban.

Az első, ami feltűnt a városban, hogy minden autóra jut legalább egy Vespa, vagy más robogó. Még a helyi rendőrök is robogókkal járnak.

A másik dolog, hogy a vasárnap itt tényleg munkaszüneti nap. Az éttermek csak 12-től, 15-ig vannak nyitva. A benzinkutak pedig egész nap zárva vannak. Önkiszolgálás van, ami azt jelenti, hogy egy automatában kiválasztod, hogy milyen típusú benzint, és mennyiért akarsz tankolni.

A városban alig volt forgalom, leginkább nyugdíjasokkal találkoztunk, akik a kutyájukat sétáltatták. Három öregúrral futottunk össze. Ketten valószínűleg Juventus szurkolók voltak, mert feltartott hüvelykujjal mutatták, hogy Forza Juventus!, míg a harmadik bácsika valószínűleg nem szeretett minket. Miután a gyors hadarásába közbeszúrtuk, angolul, hogy nem beszélünk olaszul, először meghökkent majd folytatta tovább mintha misem történt volna. Mi megvontuk a vállunkat és sétáltunk tovább. Ő azonban vagy 100 méteren keresztül követett minket és mondta a mondókáját. Nem nagyon értek az olasz nyelvhez, de elég haragosnak tűnt, bár sem a puttana, sem a merda szó nem hangzott el.

Nagy volt az izgalom, így az idő ólomlábakon vonszolta magát előre. De végre elérkezett az idő és egy csoportkép, és egy kis énekelgetés után megindultunk a stadion felé. Nagyon sok magyar szurkolóval találkoztunk, akikkel hangosan éljeneztük egymást és a csapatunkat.

Juventusos mezekben, sálakban, kabátokban, sapkákban érkeztünk a stadion vendégszektorához. A szektor előtt rohamrendőrök figyeltek minket és a többi szurkolót.
Hátborzongató érzés volt megérkezni a többi Juventino közzé. Nem is voltunk restek, azonnal rákezdtünk mi is a Forza Juventus!-ra. Tényleg, mintha haza érkezne az ember, körülötte mindenki fekete-fehér, aranyszín, vagy éppen rózsaszín mezben (ami olaszhonban meglepően kedvelt) élteti a kedvenc csapatát.

Úgy fél nyolc előtt néhány perccel kifutottak a pályára a Cagliari játékosok, mivel a hazai szektorban elég kevés volt a Cagliari drukker, így a mi fütyülésünk, és a vérmesebb szurkolók szitkozódása közepette vették szemügyre a trieszti pálya zöld füvét. Úgy 10 perccel később megérkeztek a mi kedvenceink is. Leírhatatlan, ami ekkor történt… Hátborzongató volt hallgatni, és, ami még jobb részt venni a csapat éltetésében. A fiúk nevetgéltek, beszélgettek. Borriello, Vučinić, Cáceres, Bonucci, Vidal, Pirlo, Del Piero mind ott voltak a szemünk előtt. Élőben, nem egy dobozban, törpeméretben. Nem. Élőben. Testközelben. Még Krasic és Elia is kint volt a pályán.

Negyed kilenckor pedig a fiúk kijöttek melegíteni. Ahhoz a kapuhoz, ahol a Juventinók tanyáztak. Ismét hatalmas volt az üdvrivalgás. A melegítők nevét sorban méltattuk. Ők pedig mosolyogva intettek vissza.

Mindenki külön bemelegítést is végzett. Buffon például a haza adott labda lekezelését, és a gyors megjátszását gyakorolta. Vidal a lerohanást, Pirlo pedig az ívelgetéseket. A bemelegítés legjobb pillanata mégis a két cserekapus nevéhez, Manninger és Storari nevéhez fűződik. Egymásnak passzolgattak, amikor Storari lábáról picit lecsúszott a labda, és egyenesen fejbe kapta az egyik gyanútlan fotóst. Persze azonnal szent volt a béka, a hálóőr és fotós mosolyogva fogott kezet.

Aztán elérkezett a várva várt pillanat. A kezdősípszó. Nagyon nehéz róla írni, mert az egész kilencven perc, plusz a szünet eufórikus hangulatban telt. Folytonos éneklés és buzdítás volt. Vučinić góljánál pedig felrobban a stadion. Egymás nyakába ugorva tomboltak a gyerekek és a meglett idős urak, egyaránt. Személy szerint, én magam kezdtem el ugrálni, de egy pillanat múlva azt éreztem, hogy valaki elkap oldalról és már két-három Juventinóval ugrálok. A másik gólnál már résen volt, nem ért készületlenül, amikor a nyakamba ugortak.
A legellentmondásosabb az volt, amikor az Inter tizenegyest lőtt. Először éljenzés, majd mély csend, akkor, abban a pár másodpercben minden Juventus drukker az Interre figyelt. Egy pillanat múlva pedig kitört az ujjongás! Chiellininek és Buffonnak is telt egy diadalittas ökölrázásra.

A legemlékezetesebb pillanat mégis az volt, amikor egy bedobás előtt Pepe buzdításra bíztatott minket. Minden addiginál hangosabban szólt a Forza Juventust! Pepe pedig tényleg egy csupa szív játékos!

A lefújás előtti két perc maga volt az örömmámor. Egymást ölelgetve, fülig vigyorral, a föld felett több centivel éltük meg azt, hogy hat év után újra bajnok lett a hőn szeretett csapatunk. Abban a két percben a szurkolók kiadták magukból az elmúlt évek összes keserűségét, gyötrelmét, hogy a lefújás pillanatában úgy érezzék övék a világ, és nincs is szebb dolog, mint a JUVENTUS szurkolójának lenni.

A hármas sípszó után berohantak a szurkolók a pályára és a játékosokkal együtt örültek, de csak pár percig, mert a Buffonék beszaladtak az öltözőbe, még mielőtt a vérmesebb szurkolók darabokra szedték volna őket.

Több, mint fél óráig voltak odabent.  A szurkolók addig a pályán egymást ölelgették, csókolgatták a füvet, táncoltak, daloltak.

Sokan eltettek egy-egy fűcsomót emlékbe. Még többen egész nagy csomókat szakítottak ki a gyepből. Akadtak olyanok is, akik méterszer méteres gyeptéglával tértek haza. A kapuról lekerült a háló, természetesen ez is a szurkolóknak műve volt. De a kapu sem maradt sokáig egyben. A hálót tartó részét szétszerelték és hazavitték. Amikor a tömeg otthagyta a kaput, az öt és felesen bévül nem maradt egy szál fű sem.

Fél óra után aztán a játékosok is megjelentek a pályán. Volt, akin még rajta volt a mez, volt, aki sárga melegítőben volt, de akadt olyan is, mint Chiellini, aki egy boxerben és papucsban járult a szurkolók elé. Ünnepeltek, pacsiztak, ölelkeztek.

Éjfél körül hagytuk el a stadiont hangosan énekelve. A buszon az ünneplés folytatódott tovább. Hallgattuk a Juventus indulót, és énekeltünk. Kiszakadtunk a mindennapok mókuskerekéből, miénk volt az egész világ, sőt a csillagok is. És mindezt azon egyszerű oknál fogva, mert fekete-fehér vér folyik az ereinkben. Ezért csodálatos a sport. Álmokat ad nekünk, és a szerencsések átélhetik, mikor az álom egy felejthetetlen élménnyé alakul.

Köszönjük Trieszt! Köszönjük Conte! Köszönjük CSAPAT! FORZA JUVENTUS!"