Ezzel a bejegyzéssel elővenném a rég elfeledett "vendégblogger" kategóriát, és arra ösztönöznék benneteket, hogy ha van valami jó cikketek, írásotok, küldjétek el nekem, hogy kikerülhessen a blogra.

Ezúttal passerby egy írását közölném, ami először komment formájában jelent meg az oldalon. Köszönet neki!

Válság van-e? - avagy egy szurkoló aggodalma

Az a baj, hogy a szurkolást gyakran összetévesztik a rajongással, vagyis inkább az elvakult szeretettel. Pedig nem csak olyan fanatikusok vannak, akik kedvenc csapatuk minden megmozdulását feltétlen rajongással fogadják.

Szerintem a kritikus rajongó - mint én - sem szereti kevésbé a csapatát, egyszerűen csak nem tud ignorálni olyan dolgokat, amit a többség simán megtesz. Sokan leegyszerűsítik úgy a kérdést, hogy nyer, vagy veszít a csapat, sokaknak ez elég, pedig egy győzelemben is gyakran lehet találni negatív, míg egy vereségben pozitív vonásokat.

A világ nem fekete és fehér. A többséggel ellentétben én nem voltam teljes mértékben elégedett az idény eleji 1-0-s győzelmekkel, mert ugyan behúztuk a meccset, a mutatott játék mégis kiábrándító volt. Persze a kritikusokat el lehetett hallgattatni a 3 ponttal, megjegyzem, teljesen jogosan, ugyanakkor sejteni lehetett, hogy az a játék nem lesz mindig elég. Lehetett benne reménykedni, hogy a csapat végre megtalálja a formáját, de az is nyilvánvaló volt, hogy ha ez túl későn történik meg, az elronthatja a teljes idényünket. A Bate Boriszov elleni blama, majd a Palermo elleni – szerintem – szégyenteljes vereség után azonban már tényleg gyűlnek a fekete felhők Torino felett.

Ha hétvégén kikapnánk a Nápoly vendégeként, én sem érezném úgy, hogy itt a világvége, hiszen 2 éve még a másodosztályban vitézkedtünk - a visszasorolás amúgy csak még jobban megerősítette a klubhűségem.

Válság van-e? - avagy egy szurkoló aggodalma

Az a baj, hogy a szurkolást gyakran összetévesztik a rajongással, vagyis inkább az elvakult szeretettel. Pedig nem csak olyan fanatikusok vannak, akik kedvenc csapatuk minden megmozdulását feltétlen rajongással fogadják.

Szerintem a kritikus rajongó - mint én - sem szereti kevésbé a csapatát, egyszerűen csak nem tud ignorálni olyan dolgokat, amit a többség simán megtesz. Sokan leegyszerűsítik úgy a kérdést, hogy nyer, vagy veszít a csapat, sokaknak ez elég, pedig egy győzelemben is gyakran lehet találni negatív, míg egy vereségben pozitív vonásokat.

A világ nem fekete és fehér. A többséggel ellentétben én nem voltam teljes mértékben elégedett az idény eleji 1-0-s győzelmekkel, mert ugyan behúztuk a meccset, a mutatott játék mégis kiábrándító volt. Persze a kritikusokat el lehetett hallgattatni a 3 ponttal, megjegyzem, teljesen jogosan, ugyanakkor sejteni lehetett, hogy az a játék nem lesz mindig elég. Lehetett benne reménykedni, hogy a csapat végre megtalálja a formáját, de az is nyilvánvaló volt, hogy ha ez túl későn történik meg, az elronthatja a teljes idényünket. A Bate Boriszov elleni blama, majd a Palermo elleni – szerintem – szégyenteljes vereség után azonban már tényleg gyűlnek a fekete felhők Torino felett.

Ha hétvégén kikapnánk a Nápoly vendégeként, én sem érezném úgy, hogy itt a világvége, hiszen 2 éve még a másodosztályban vitézkedtünk - a visszasorolás amúgy csak még jobban megerősítette a klubhűségem.

Ugyanakkor úgy érzem, hogy a kritika elengedhetetlen része a szurkolásnak, és a szurkolónak dolga az, hogy ha szükséges, kritikát - pozitívat vagy negatívat - fogalmazzon meg a csapatával szemben.

Én nem feltétlenül tudok egy vesztes meccs után úgy továbblépni, hogy legközelebb majd belelendül a csapat, és jobb eredményt ér el. Szerintem egy Juventus-szintű csapatnál elengedhetetlen, hogy mindenki a maximumra törekedjen – még ha egyszer-egyszer be is csúszik egy rossz eredmény. Azt azonban látni kell, hogy itt nem csak egy rossz eredményről van szó, és véleményem szerint a hibákat minél előbb korrigálni kellene az eredményes szereplés érdekében.

A szezonban a csapat eddig nem igazán játszott jól, mondhatom néhol szörnyen, a lélektelen és sokszor impotens játékot látva ezt még talán a nem túl kritikus szurkolók is elismerik. A mérleg másik oldalán én maximum azt látom, hogy még nem vesztettünk túl sok pontot, bár az összes ilyen meccsnél azt lehetett hallani egyetlen pozitívumként, hogy legalább a 3 pont megvan, vagy hogy xy helyen jó a döntetlen is.

Szerintem nem. Nekem a Palermo elleni meccs tette be a kaput, ahol hazai pályán teljesen védekezően álltunk fel, mintha egy kiscsapat lennénk, aki a mondjuk a Barcelona-hoz látogat. Aki látta az összecsapást, az sajnos sokáig nem tudja majd elfelejteni, ahogy a Palermo játékosok cicázgattak a mieinkkel. Ez szerintem elfogadhatatlan, hazai pályán, támadó szellemben felállva, be kellett volna darálni az ellenfelet.

Mindebből következik, hogy kritikám egyik fő tárgya maga Ranieri. Meglátásom szerint néha teljesen ostoba módon állunk fel, elég csak arra gondolni, hogy Molinaro-t hányszor cserélte le, vagy a túl védekező – és ezáltal impotens felállás, vagy gyakran túl későn, esetleg rosszul nyúl bele a meccsbe. Ezekből én eddig sajnos túl sokat láttam, az én bizalmam már megrendült.

Sokan Ranieri védelmében felhozzák a sérülések okozta csapatösszeállítási bonyodalmakat.

A sérülések. Először is, én nem láttam még csapatot, ahol ennyi sérülés lenne (persze biztos van), és most már jó lenne ennek kideríteni az okát. Én ennyi balszerencsés mozdulatban, húzódásban, ficamban, szakadásban egyszerűen nem tudok hinni. Paraszti ésszel gondolkozva valamit rosszul csinálhat az edzői stáb.

Ugyanakkor én hiszek abban, hogy az átigazolásokat eléggé elszúrtuk, és részben okolhatóak is azért, amiért itt tartunk. De most komolyan, sokkal több volt a blama, mint a bevált átigazolás. Legbiztosabb jele, ha egy csapat eltolta a nyári átigazolását az, hogy télen aktív a piacon. Januárban jött Sissoko, és most Blanc ígért valakit erre a télre, tehát nem mondhatjuk azt, hogy a Juventus teljesen felkészülten vágott neki az idényeknek. Felelősök persze nincsenek, mindenki ugyanúgy dolgozik tovább, mintha nem dobtunk volna ki súlyos euro(tíz)milliókat az ablakon. Szerintem ez azért döbbenetes.

A fentiek miatt én nem tudom elfogadni az olyan érvrendszert, amely a "sok a sérülés" frázisra épül. Egy keret nem 15 emberből áll, amiből ha kiesik 5, akkor nincs csapat. Biztos demagóg vagyok, de csak magamat tudom ismételni, mely szerint egy idényre felkészülten kell nekivágni. A támadó középpályás hiányának problematikáját valamennyire szerettem volna elkerülni, hiszen minden kijelentés ezzel kapcsolatban csak hipotetikus. Azonban nem lehet nem észrevenni, hogy a csapat játéka mennyire sematikus, élettelen, mindenféle dinamizmust, és legtöbbször kreatívitást hiányoló.

Szerintem azért lesz sorsdöntő a hétvégi meccs, mert ha leszerepelnénk, akkor az eddig is kritikus szurkolók - beleértve a média nagy részét is - végleg elfordulna Ranieri-től. Bár szerintem még ekkor sem rúgnák ki, hanem megvárnák a Real elleni meccset/meccseket, és az ottani eredmény döntene. Ugyanakkor az talán már túl kockázatos lenne, hiszen egy hétvégi vereség még mélyebb válságba sodorhatja a csapatot.

Konklúzió: én sajnos nem tudok olyan türelmes lenni, mint a legtöbbek, de ez csak azért van, mert túlságosan szeretem a Juventus-t, ami néha - gyakran - átcsap aggódásba, valamiféle óvó-mechanizmusba. Ugyanúgy szurkolok én is, nem kívánok rosszat a csapatnak, nem imádkozom a vereségért csak azért, hogy itt élcelődjek Ranieri elfuserált taktikáján, csupán változást akarok, mert félek, hogy veszendőbe megy az egész idény.

Ezért nem tudok/akarok várni túl sokáig, mert félek, hogy túl késő lesz. Nem bírom elviselni, ha rosszul megy a szekér, főleg ha ennek eléggé nyilvánvaló okait/felelőseit is látom, illetve hogy nem változik semmi. Ilyenkor összeszorul a szívem, mert nem tudok mást tenni, mint itt ócsárolni a vezetőséget, Ranieri-t, stb. :). De elhihetitek, én örülnék a legjobban, ha másképp lenne.

passerby