Lassan már egy hete, hogy egyes nem túl vidám gondolatok nem hagynak nyugodni. A Fiorentina első EL-meccs utáni csalódottság már elmúlt, hisz holnap már a visszavágóra fog sor kerülni, tehát nem egyértelműen a gyenge európai szereplés az, amit miatt agyamban kattognak a gondolatok, de ennek a kattogásnak a hangerejét csak tovább növelte a Genoa elleni meccs utáni Antonio Conte nyilatkozat.

Megsaccolni se tudom, hogy a blog cikkírójaként hányszor pötyögtem be a történelmi siker szókapcsolatot győztes bajnoki meccseket követően, és őszintén megmondom, nem értem, miért olyan fontos ez a klubnak. A Juventus mindig is a Serie A elitjéhez tartozott gazdasági és pénzügyi szempontból, és az olasz rekordbajnokról beszélünk.

Elismerem, hogy komoly fegyvertény három bajnoki címet kipipálni egymás után, de erre, sőt komolyabb sorozatra is már volt példa a klub történetében, tehát nem a múlt miatt húzandó alá mindez. A Juventus jelenleg kétségkívül az olasz bajnokság legerősebb csapata, országon belül a bajnokságban senki nem képes felvenni a versenyt a torinóiakkal, tehát a jelen szempontjából is értelmetlen erődemonstrációnak tartom ennek a történelmi sikernek a folytonos kihangsúlyozását.

Nézzük kicsit a szurkoló szemszögéből, netán reklámszempontból a történelmi siker ügyét. Vajon a szurkolók minek örülnek jobban, mi kelt nagyobb hírverést, ha egy csapat folyamatosan, évről évre elveri az ellenfeleit az amúgy ma már korántsem olyan színvonalas bajnokságban, avagy ha néha Európában is fityiszt mutat angol, spanyol vagy éppen francia bajnokcsapatoknak a döntőbe vezető úton?

Mielőtt bárki megszólna, amiért lebecsülöm az olasz bajnokságot, javaslom, hogy nézzük meg, mit alkottak mostanában az olasz bajnokságból BL-be jutó csapatok. Az olasz csapatok jellemző módon már a csoportkörből is kínlódva lépnek túl, és általában a legjobb tizenhat között már kiesnek (Napoli, Fiorentina, Roma, Inter), olasz csapatért BL-döntőben 2010-ben szurkolhattunk (volna, ha nem éppen az Inter jutott volna döntőbe), azóta pedig a Juventus jutott a legtovább a negyeddöntőig tavaly, megismételve az AC Milan egy évvel azelőtti eredményét. Tehát európai porondon már nem igazán nevezhetők az olasz csapatok komoly BL-esélyesnek.

Szóval visszatérve a történelmi sikerhez, amelyet oly sokszor említ a Juventust feltámasztó Antonio Conte és a klubvezetés. Kicsit elcsépeltnek érzem ezt a kifejezést (legalább annyira, mint a bajnok kifejezést is, de ezt most hagyjuk), véleményem szerint sokkal inkább beszélhetünk történelmi sikerről egy Bayern München esetében, amely tavaly az összes létező trófeát begyűjtötte, vagy épp az Inter 2010-es mesterhármasánál, amikor egy év alatt három trófeát is begyűjtött a milánói klub. Bajnokságon belül akkor érezném igaznak eme szókapcsolatot, ha ezt egy Siena vagy Sampdoria elnöke mondaná, miután megnyerte csapata a bajnoki címet, de Olaszország rekordbajnokánál a harmadik bajnoki cím begyűjtése nem történelmi siker, maximum a status quo megerősítésére szolgáló tett, aminek persze lehet és kell örülni, de kezd kicsit már büdös lenni az öndicséret, ha őszinte akarok lenni.

Három éve azt halljuk, hogy a csapat elindult a fejlődés útján, és ez egészen a tavaly évig egyáltalán nem tűnt erőltetettnek, hiszen a klub nem csak a bajnokságot vezette, hanem a BL-ben is bizonyított az aktuális címvédő csoportbeli kiejtésével és a szerencsés sorsolás után egészen a negyeddöntőig menetelt, ahol a későbbi bajnok ejtette ki. Idén azonban ez a fejlődés csak országon belül és ott is csak a bajnokságra korlátozva érezhető, hiszen bár a bajnokságot a mostanra kifulladó Roma és Napoli előtt tetemes előnnyel vezeti és szinte már megnyerte a Juventus, de az Olasz Kupából csúfosan kiesett a csapat, mondhatni önként feladta azt, méghozzá jóval hamarabb, mint az elmúlt két évben. Ezek nem a fejlődés jelei.

Sajnos a Serie A magyar közvetítési jogainak folyamatos vándorlása miatt nem tudom figyelemmel követni az összes Juventus meccset, azonban látva a mérkőzések egy részét és elolvasva és/vagy megtekintve az összefoglalókat, felmerül bennem a kérdés, hogy nagyon kevés játékoson kívül vajon hányan nézték meg mostanság, hogy mi a Juventus mottója? Vincere non è importante è l'unica cosa che conta, ezzel mi lett? Kérdezhetem ezt a kupa- és BL-kiesés nyomán, de a számtalan alkalommal lagymatag tempó miatt is, amit a Juventus a bajnoki mérkőzéseken produkál. Hol marad az a harcos középpálya és az az eszeveszett tempó és akarat, ami a Juventust Conte első edzői évében jellemezte? Persze, egy jó csapat gyenge játékkal is képes győzelmekre, de nem engedheti meg magának, hogy folyamatosan gyenge játékot mutasson, mert akkor előbb-utóbb megfizeti ennek az árát, és véleményem szerint ennek lehettünk tanúi a BL-ben idén, amikor az első meccseken nem az elvárt hozzáállással lépett pályára a csapat.

Aggaszt továbbá, hogy Antonio Conte harmadik éve edző, azonban a Juventus továbbra se lett jelentősebb tényező európai színtéren, mint volt Ranieri Juventusa. Nem szeretném a két edzőt összehasonlítani, mert egyáltalán nem csak róluk van szó, bőven benne van a jelenlegi teljesítményben a klubvezetés is, de láttunk-e olyat Conte Juventusától, mint a Bernabeuban Claudio Ranieri együttesétől, amikor a királyi spanyol gárdát oda-vissza elverte a torinói csapat?

Két év után kijelenthető, hogy a BL-körökben ma már leginkább a szenvedés a jellemző a csapat játékára, valóban élvezhető foci nagyon-nagyon ritkán adatik meg számunkra, és ebből a szempontból véleményem szerint a jövő év perdöntő lesz, hiszen amennyiben Antonio Conte jövőre, edzősége negyedik évében se tud villantani Európa legjobbjai ellen (elsősorban játékminőségre gondolok, korántsem BL-győzelemre), akkor már nem csak a Juventus fejlődése kérdőjelezhető meg, hanem az is, hogy a torinói tréner képes lesz-e felzárkózni záros határidőn belül az európai színtéren is sikeres edzők közé.

A genoai nyilatkozat után, amikor is Antonio Conte egyértelműsítette, hogy a Juventus számára mindig is a bajnokság volt a legfontosabb (értelmezésem szerint korántsem csak az idei évre korlátozva a kijelentést), érdemes talán azon is elgondolkodni, milyen jövő áll eme klub keretein belül olyan játékosok előtt, akiket Európa leggazdagabb és legsikeresebb klubjai csábítanak.

Hogyan lesz Torinóban tartható egy Arturo Vidal, ha a csapat nem tör BL-győzelemre és a Serie A-ban degeszre nyeri magát európai szinten elhanyagolható jelentőségű csapatok ellen? Mivel lehet majd ellensúlyozni a PSG által Paul Pogba számára felkínált súlyos eurómilliókat, ha a torinói bajnokcsapat az egyre kisebb értékkel bíró scudettót helyezi előtérbe? Ebben a vonatkozásban az európai siker és az összes versenysorozatot érintő valós fejlődés elmaradása véleményem szerint jóval túlmutat a szurkolói elégedetlenségen, és tulajdonképpen a Juventus jövőjét veszélyeztető tényező, ami ellen tenni kell már idén az EL-ben való főpróbával és jövőre a BL-ben élesben bizonyítva.