2012 május 13-án véget ért Alessandro Del Piero játékoskarrieje a Juventus mezében, s az ikon a tizennégy évvel ezelőtti ünnepélyes távozásról is nyilatkozott a Tuttosport szerkesztője, Guido Vaciago számára, méghozzá a parmai Teatro Regio színpadán a Festival della Serie A esemény keretében.

„Nem emlékszem, mire gondoltam a búcsúkör alatt, csak a számtalan érzelmet és a bajnoki cím örömét tudom felidézni. A 19 éves pályafutásom a Juventusnál mindig is különleges volt. Az utolsó szakaszában különleges volt, mert 2006-ban volt egy kis balesetünk… A visszatérés bonyolult volt, ahogyan az ilyen zűrzavarok után gyakran megesik. A bajnoki cím megszerzésével befejezni a felzárkózást csillogást adott egy teljesen egyedülálló szezon számára. Minden szempontból csodálatos volt. Az érzelmek hullámzóak voltak. Minden természetesen alakult. Két dolgot tudtunk arról a mérkőzésről: hogy megünnepeljük a bajnoki címet, ami mindannyiunkat boldoggá tett, és hogy ez lesz az utolsó mérkőzésem, ami sok kérdést vetett fel azzal kapcsolatban, hogy mi fog történni ezután.

A szurkolók könnyei? Ez mindenkinek természetes reakciója volt, beleértve engem is. Azok a pillanatok számomra más értéket képviselnek, mint a győzelmek. A 19 együtt töltött év számomra nagyon sokat jelent. Mindig is a Juventus szurkolója voltam, ezért azok az érzelmek kettős jelentéssel bírnak. A legszebb, de a legrosszabb dolgokkal is szembesültünk: ez egy emberi út is volt. A stadion 41 ezer nézője a Juventusnál töltött 19 évet képviselte.

A búcsúkör bonyolult volt. Nem akartam megtenni, mert nem vagyok hajlamos az önünneplésre, és nem akartam megtenni a bajnoki cím megszerzésének napján. Mindig is úgy gondoltam, hogy a legfontosabb a csapat érdekeit előtérbe helyezni, és az egy volt. Ugyanakkor ez egy kötelező pillanat volt, mert a hatalmas szeretet hívott, amit a legkritikusabb években is kaptam. Abszurd volt az egész helyzet.

A szurkolók állandó szeretete? Ez a kitartásnak, a szorgalomnak és a meghozott döntéseknek köszönhető. A hullámvölgyeket mindig alapvetően felemelt fejjel és büszkén vészeltem át, még a nehéz pillanatokban is. És anélkül a pimaszság nélkül, ami akkor jellemző, amikor az ember a legerősebb, vagy mindent megnyer. Úgy gondolom, hogy viselkedésünkben mindig legyen egyensúly és kiegyensúlyozottság, főleg azért, mert példaképek vagyunk, vagy közszereplők. Kiskoromban a legjobb játékosokat figyeltem, és próbáltam megérteni mindent, hogy lássam, mi tükröződik a gesztusaikban, az interjúkban és a pályán. Ezt próbáltam aztán én is átadni. 

A Padovába költözés? Gyerekként nem voltam biztos benne, hogy sikerülni fog. Volt egy álmom, és teljes mértékben a vidéki életet éltem. Aztán Padovától kezdve megváltoztak a dolgok. Tizenhárom évesen oda menni kényes és nagyon fontos lépés volt. Szüleim részéről is nagy bizalom és felelősségvállalás volt, mert harmincnyolc évvel ezelőtt egyedül hagytak… ” - mondja nevetve Alessandro Del Piero, majd a terem tapsa közepette viccelve arra kéri a készítőket, hogy vágják ki ezt a részt a videóból.

„Nem volt mobiltelefonom, és a beszélgetésekre meghatározott időpontok voltak: ha nem pontosan 8 órakor hívtam a családot, 8:03-kor anyám már az összeomlás szélén állt. Ez egy klasszikus helyzet. Ma, hogy én is szülő vagyok, megértem, bár a mobiltelefon miatt más a helyzet. Ez nagy bizalmat jelentett irányomba. Amikor a szüleim megkérdezték, hogy késznek érzem-e magam, nem volt a legcsekélyebb kétségem sem. Nem azért, mert azt hittem, hogy már felnőtt vagyok, hanem mert ápoltam ezt az álmot, és tovább akartam vinni. Komoly kihívásokkal kellett szembenéznem, de a Calcio Padova egész csapata segített nekem. Olyan embereket találtam, akik a fiúban látták a fiút, nem csak a futballistát. Megvolt az a figyelem, ami abban az időben szükséges volt. 

Miért nem születnek már Del Pierók? A tehetség születik, nem lehet megteremteni. Utána pedig gondoskodni kell arról, hogy a lehető legjobban kibontakozhasson. A tehetségek továbbra is megvannak, és biztos vagyok benne, hogy Olaszország tele van tehetségekkel. Ma más sportágak élvezik jobban ezt: nemcsak a teniszben, hanem a motorsportban vagy az olimpián is kivételes eredményeket érünk el. Olaszországot mindenféle sportágban fantasztikusan képviselik a sportolók.

A három elbukott vb-selejtező? Tényleg meg kell próbálnunk megoldani a problémákat. Az első lépés annak felismerése, hogy mi működik és mi nem. Nem szabad túl negatívnak lenni. Ma könnyű azzá válni. Három világbajnokságról hiányoztunk? Nincs mit mentegetni. A pesszimizmus közepette hihetetlen dolgokat hoztunk létre. 2006-ban több válság is sújtott minket. 1982-ben is így volt. A nemrég megnyert Európa-bajnokság, két sikertelen világbajnoki selejtező között… Mi, olaszok, képesek vagyunk valami különlegeset, kreatívat és zseniálisat előhozni, és a nehéz pillanatokban nagyon összetartunk. Remélem, ez most is így lesz.

Az, ahogyan értelmezzük a dolgokat, meghatározza a hangulatunkat és azt, hogy hová akarunk eljutni. Ha mindig csak a kifogásoknál maradnánk, amelyek 2002-ben nyilvánvalóak voltak, sehová sem jutnánk. Mindig arra törekedtem, hogy ne a bűnbánatot keressem, hanem magamba nézzek. Nem akarok kifogásokat, és soha nem is kerestem őket. Szerintem így zajlik a fejlődés. Nyilvánvaló, hogy elég sok olyan helyzet adódott, amivel szembe kellett néznünk. Az a válogatott nagyon erős volt, ahogyan a '98-as is.

2006 előtt szörnyű generációkat éltünk át. 1994-ben egy hajszál híján elértük az álmot. A világbajnokság egyedülálló. Rövid, tökéletesnek kell lenned, és rengeteg dolognak össze kell állnia. Nekünk 2006-ban sikerült, de korábban is megtörténhetett volna. 1998-ban tizenegyesekkel estünk ki az ellen a csapat ellen, amely később megnyerte a világbajnokságot. 2002-ben más okok miatt estünk ki. Ha visszanéznénk a mérkőzést, biztos vagyok benne, hogy lennének olyan pillanatok, amikor azt mondhatnánk, hogy ott jobban is csinálhattuk volna, ott elkövettem ezt a hibát. Elég az ürügyekből és elég a múltból. Kár, ami történt, de előre kell nézni. 

2006-ban nehézségekkel szembesültünk, még a selejtezők során is, de a pályán, a kispadon és a szervezetben jelen lévő tehetségnek és minőségnek köszönhetően mindent nagyon könnyűvé tettünk. Mindenki áldozatot hozott azért, hogy a válogatott rendelkezésére álljon és csúcsformában legyen. Ezzel az összetartozás érzésével, az eredmény elérését célzó akarattal és az áldozatvállalással, mindezt párosítva a rendkívüli tehetséggel, sikerült létrehozni egy varázslatos közeget. 

A szakmai stáb érett és felkészült volt. Lippi a hírnevét kockáztatta. Csodálatos visszagondolni arra az útra. Természetesen futballistaként, de emberként és férfiként is teljesnek éreztem magam. Végül is nekünk is vannak családjaink és barátaink. Azok az emberek, akik körülötted voltak, és akik részesei voltak ennek az útnak, eszedbe jutnak, és szerepet játszottak a végső eredményben. Ezért volt ez ünnep mindenki számára.

A tizenegyes Franciaország ellen a döntőben? Nagyon feszült pillanat volt. A fejemben az járt: »Ugyan már, hányan fogják ezt a pillanatot nézni? Ráadásul egy olyan országot képviselsz, amelyik nem veszi zokon, ha elrontasz egy tizenegyeset... Mi rossz történhetne? Mi sülhet el rosszul? Ideális feltételek vannak ahhoz, hogy tizenegyeset rúgjunk annak a csapatnak, amelyik hat évvel korábban aranygóllal győzött le minket. Nem is tudni, miért pont veled szemben nyilvánulnak meg ilyen negatívan…« Próbáltam leplezni a dolgot. Ez egy olyan abszurd pillanat, amire nem lehet felkészülni. Ráadásul a tizenegyes egy mentális próba. Most viszont, hogy berúgtam a gólt, azt mondhatok, amit akarok. Elmondhatnám, hogy három méterrel a rúgás előtt becsuktam a szemem, annyira tudtam, hogy mi lesz a vége. Ez a szép benne. Tökéletesek voltunk. David Trezeguet hat évvel korábban a pokolba küldött minket, aztán meg elrontotta a tizenegyeset. Mi nyertünk egy nagyon erős válogatott ellen. Nem mondom, hogy erősebbek voltak nálunk, de nem sok hiányzott hozzá. Kiváló egyéni játékosaik voltak.

A bemutatkozásom a Borussia Dortmund otthonában a harminc évvel ezelőtti BL-siker elején? Akkoriban nem is elemeztem a dolgokat, egyszerűen csak boldog voltam, hogy egy számunkra kulcsfontosságú és bonyolult mérkőzésen egy gólt és két gólpasszt szereztem. Vialli és Ravanelli nem volt a csapatban. Padovano, Di Livio és én debütáltunk a Bajnokok Ligájában. Idegenben játszottunk, és egy perc után már hátrányban voltunk… Szeretném azt hinni, hogy az a mérkőzés további megerősítése volt annak, amit az előző évben építettünk fel, amikor a hetedik hely után visszatértünk a győzelemhez, olyan pillanatokat élve át, amelyek bizonyították, hogy csapat vagyunk, és megemelték a csapat szintjét. Fontos hiányzók voltak a BL-bemutatkozáskor, de azt hiszem, fontos volt így megfordítani az eredményt, hogy azt mondhassuk: »Nézzétek, mi tényleg bármire képesek vagyunk, függetlenül attól, ki az ellenfél«. És így is lett.

Ezzel a lelkesedéssel és a gondtalansággal sikerült messzire jutni. Annak ellenére, hogy éreztük a nagy felelősséget. Szeretném úgy látni, hogy egy szép év volt, amelyben minden mérkőzésen megérdemeltük a győzelmet. A döntőn végül tizenegyesek döntöttek? Végső soron az eredmény számít. Mi azután az években elvesztettünk néhány döntőt, voltak lesállások, vádaskodások… 

Az ellenfelek mezei? Nem vagyok megszállott gyűjtő. Cseréltem mezeket Maldinivel, Zidane-nal, Ronaldóval... Vannak ikonikus játékosok. Nem azért csinálom, hogy meglegyen a mez, hanem hogy megpecsételjek valami különlegeset: hogy elismerjem azokat, akik valamilyen módon hasonlítanak rám, vagy akik inspiráltak. Sokszor kerestem inspirációt az ellenfeleimben, mert ők teremtenek kihívást. A motiváció elengedhetetlen. Van több Totti-mezem is. Francesco nagyon szimpatikus srác, akárcsak Di Livio és Gattuso. Sokukkal kialakul az a bizalom és összetartás bizonyos témákban. Totti pályafutása hasonló volt az enyémhez, és két fontos tábor képviselői voltunk. Gyakran beszélgettünk az újságokban megjelent esetleges vitákról, és jót nevettünk rajtuk. Ezáltal alakul ki a  kölcsönös tisztelet. A kulisszák mögött zajló események, az őszinteség és a tisztelet alapvető fontosságúak. Sok játékossal csodálatos a kapcsolatom.

Hiányzik-e az Aranylabda? Játékosként az egyéni díjakra is vágyik az ember, és az Aranylabda egy különleges elismerés. Most már nem érdekel annyira, egy kicsit átfogóbban nézem a dolgokat. Nincs trófeagyűjteményem otthon. Nem szeretem gyűjteni ezeket a dolgokat. Szeretem magaménak érezni őket, megérteni, mit jelentettek és mit jelentenek ma, és a jövőben is megadni nekik a megfelelő jelentőséget. Nem hiányzik az Aranylabda, és úgy érzem, jó társaságban vagyok. Mindig azokat emlegetjük, akik megnyerték, de azokról is van egy nagyon komoly listánk, akik végül nem nyerték meg.

BL-trófea vagy világbajnoki trófea? A Bajnokok Ligáját 21 évesen, a világbajnokságot pedig 32 évesen nyertem meg. Személyes szempontból két különböző történelmi pillanat. Mivel juventino vagyok, a Bajnokok Ligája különleges jelentőségű számomra. Természetesen az 1985-ös győzelmet nem ünnepelhettük meg, így bizonyos szempontból ez volt az első. A jelentőségének és a megnyerésének nehézségeinek köszönhetően ez valami őrületes élmény volt. Akkor, 1996-ban, egyikünk sem gondolt annyira a válogatottra. Én éppen akkor mutatkoztam be. Számomra a Bajnokok Ligája már a csúcs volt. Aztán jött a világbajnokság. Gondoljunk csak bele, akkoriban csak 23 játékost hívtak be. Bizonyos szempontból kiválasztottak voltunk. Van tehetség és munka, de vannak olyan dinamikák is, amelyek a csillagok együttállásából fakadnak. Szeretem azt gondolni, hogy sok más dolog is motivál minket.

A Bernabeuban kapott vastapsot elcserélném-e egy újabb BL-trófeára? Nincs értelme válaszolni.” - kerüli ki a válaszadást nevetve Alessandro Del Piero.

„Visszatérés a vezetőségbe? A velem szembeni szeretet és elvárások soha nem jelentenek terhet, legfeljebb felelősséget. Amikor a Juventusra gondolok, áradnak bennem az érzelmek. A szurkolókkal kialakult kötelék annak a 19 évnek és a meghozott döntéseknek köszönhető. A kapcsolatom az Agnelli családdal mindig őszinte és nyílt volt. A tulajdonosok hihetetlen dolgot értek el: ők az egyetlenek, akik ennyi éven át kitartottak, és gyakran diadalokhoz vezették a csapatot.

Ma nehezebb idők járnak. A tulajdonosok és a szurkolók jelenléte fontos. Az én álláspontom? Felelősséget kell vállalnom azért, aki vagyok, és tudatában kell lennem annak, amit mondok. A titulusomat nem én határozom meg… Nagy tiszteletet érzek azok iránt, akik ma a Juventusnál dolgoznak, és nagyon jól tudom, hogy az ember a helyzetétől függően másképp látja a dolgokat. Játékos voltam, elvégeztem az edzői tanfolyamot, sok éve a tévében dolgozom, sokat utaztam. Mindez mindig arra késztetett, hogy ne legyek annyira kritikus vagy ítélkező, hanem inkább átgondolt legyek, és megosszam a véleményemet és a nézőpontomat. Úgy gondolom, ez az én életfilozófiám. Amíg nem vagy benne, nem ítélkezhetsz. A Juventushoz, a tulajdonosokhoz és a bianconeri szurkolókhoz fűződő kötődésem mindig ugyanaz marad, és soha nem fog megváltozni. 

Soha nem tenném magam olyan helyzetbe, hogy megmondjam, mit kell tenni vagy mit nem. A jelenlegi egy mindenképpen bonyolult időszak. Szeretném a dolgok jó oldalát is látni, és a pozitívumokra összpontosítani. A bajnokság az utolsó fordulóig kiélezett volt: négy csapat versengett a Bajnokok Ligája-helyért, kettő pedig a kiesés ellen. Gyakran bírálnak minket, illetve a bajnoki eredményeinket. Ilyen dolgok megesnek. És tovább kell lépni, elismerve a hibákat. Biztos vagyok benne, hogy a Juve világában tudják, milyen hibák vezettek ide. A legmagasabb szintet képviselő profik dolgoznak a Juventusnál. Nem lenne szép dolog megmondani, mit kell tenni, főleg az én helyzetemből. A Como fantasztikus évet zárt, a Roma is. Elfogadjuk a helyzetet, és javítunk rajta. Így kell lennie, ha nyerünk, de akkor is, ha veszítünk. A vereségeknek nagyobb jelentőségük van a fejlődésben, mint a győzelmeknek. Ezt a gondolatot mindig szem előtt kell tartani.”

A cikk alapjául a Tuttosportban megjelent interjú szolgált.