Luciano Moggi a Juventus esetleges tulajdonosváltása kapcsán az Il Foglio számára adott interjút, s korántsem tűnt az aktuális tulajdonosi kör hívének.

„John Elkann a Juventust is eladja, ezt bárki megmondhatja, nem csak a Repubblicát és a Stampát, nem csak az Ivecót. John Elkann soha nem mutatott igazi elkötelezettséget a Juventus iránt. Finanszírozta a klubot, ez igaz. Tőkeemeléseket hajtott végre, pénzt fektetett be, amikor szükség volt rá. De egy futballklub nem csak tőkéből él. Kompetenciából, vízióból, jelenlétből él. És amikor ezek hiányoznak, a pénz csak mankóvá válik, nem pedig tervvé.

A Juve létrejöttekor nem a versengés volt a cél, hanem a győzelem. Beppe Marotta? Hihetetlen, hogy elengedték. És lenyűgöző, hogy a Fiat még a csapat előtt elhagyja Torinót. A Juventus természetesen számít, de a Fiat egy rendszer volt.

A Juventus a középszerűségbe süllyedt, mert nincs olyan vezetősége, amely megfelelne a helyzetnek. Ha felveszel egy igazgatót, és két év múlva elbocsátod, az azt jelenti, hogy hibát követtél el, amikor felvetted, vagy amikor nem támogattad. Az egyik vagy a másik. De mindenképpen hibát követtél el. Kik a Juve vezetői? Most mind franciák, nem is ismerem őket. Tudom, hogy volt egy, aki korábban tenisszel foglalkozott. Nem is tudom, nevessek-e vagy sírjak.

Visszatérés a Juventushoz? A Juventusért mindenre készen állok”.

Azt mondják, hogy John Elkann soha nem értette igazán a focit. Michel Platini néhány barátjának gyakran elmesél egy apró, de sokatmondó epizódot. Egy jótékonysági mérkőzésről szól, amelyen John Elkann is játszott. Néhány perc múlva kifogy a levegőből, cserét kér, leül a padra Michel Platini mellé, kipiheni magát, majd kéri, hogy küldjék vissza. Michel Platini ránéz, majd azt mondja neki, hogy ez futball, nem kosárlabda. Ez egy Platini-féle vicc. Hihető.

Gianni Agnelli és a futball? Ő reggel 5-kor hívott fel, hogy érdeklődjön a hírekről. Aztán felhívott a testvére, Dr. Agnelli, vagyis Umberto. Néhány szó is elég volt, gyakran egy sem. Az ügyvéd nem magyarázott, hanem megértette az eseményeket. Inkább az emberek iránt volt érzéke, mint a mérkőzések iránt. Amikor Umberto úgy döntött, hogy átveszi a Juventus irányítását, azért tette, mert megértette, hogy a nagy Boniperti vezetése már nem működik. Egy korszak lezárult. Így alkotta meg a Moggi-Bettega-Giraudo triót. És mindent megnyertünk.

Számunkra nem az volt az elégedettség, hogy költöttünk, hanem hogy ötért vettük Zinedine Zidane-t, és százötvenért adtuk el, miután megnyertünk minden sorozatot. Egy Sporting-meccsen Portugáliában láttam egy tizenhét éves fiút, Cristiano Ronaldo volt a neve. Leszerződtettem, de a dolog meghiúsult, mert Marcelo Salas nem akart távozni. Emlékeznek a 2006-os világbajnokság döntőjére? Az Olaszország–Franciaország mérkőzés a Juventus A és a Juventus B között zajlott.

A tökéletes utód Giovannino Agnelli lett volna. Korához képest már fontos felelősséget viselt, és másfajta kötődése volt a Juventushoz. Vele másképp alakultak volna a dolgok. Talán nem feltétlenül jobban, de biztosan következetesebben. Természetesen Agnelli ügyvéd úr is örökölte a klubot. De hosszú tanulóéveket töltött itt, hibázott, tanult. John Elkann esetében azonban nem így történt, mindent egyszerre és mindent azonnal kapott meg. És amikor az örökséget nem élményként élik meg, csak kezelik, a szimbólumok cserélhetővé válnak. Ez az utolsó láncszem egy korábban megtört láncban.

Lehet, hogy Andrea Agnelli hibákat követett el, túlzott kiadásokat tett. Nem tudom megítélni. De kilenc egymást követő bajnoki cím nem apróság. Andrea Agnelli volt az utolsó képviselője annak az elképzelésnek, hogy a Juventus egy olyan hely, ahol élni kell, és nem csak irányítani.”