A BBBC három tagja és egy legenda alkotja a Juventus Blog álomcsapatának védelmét, név szerint: Buffon - Barzagli, Scirea, Chiellini. A Capitano könnyen győzött, a voksok 89.5%-át gyűjtötte be, a második Paolo Montero lett 9,4 százalékkal, míg Mark Iuliano mindössze a szavazók 1.1 százalékának a szimpátiáját nyerte el. Most a középpályát kell összeállítani, először a jobb oldalra kell kiválasztani a megfelelő embert. Annyi biztos, hogy nem lesz könnyű a döntés, ugyanis három közkedvelt játékosra lehet szavazni, de arról biztosíthatok mindenkit, hogy aki bekerül a csapatba, az biztosan olasz nemzetiségű lesz.

Angelo Di Livio: Karrierjét álmai csapatában, az AS Romában kezdte, 1985-ig szolgálta a Farkasokat, de a Giallorossi színeket nem húzhatta magára tétmeccsen. A Reggina lett az új klubja, amelyet egy év után el is hagyott, a Nocerina kedvéért. Ott sem töltött több időt, majd a Perugiát választotta, mint új kenyéradójának, ahol már három esztendőt töltött el, majd a Padovához igazolt. Itt hívta fel magára a figyelmet, 142 mérkőzésen mutathatta meg tudását, 13 gólt szerzett ezen meccseken. 1993-ban lecsapott rá a Juventus, az akkor már 26 esztendős középpályásra, de a klub vezetői nem bánták meg ezt a döntést. 269 mérkőzésen szolgálta az Öreg Hölgyet, hat találatot szerzett és öt gólpasszt osztott ki. Hat esztendőt töltött Torinóban, majd 1999-ben a rivális Fiorentinához igazolt, ahonnan 2005-ben vissza is vonult, 37 évesen. Karrierje során megnyerhette a Bajnokok Ligáját, három Scudettót, két Coppa Italiát, két olasz szuperkupát, egy világkupát és egy UEFA-szuperkupát. Az Azzurriban is szerephez juthatott, negyvenszeres talján válogatottnak mondhatja magát.

Pályafutása alatt csupán kapus, középhátvéd, támadó középpályás és csatár nem volt, minden más poszton megfordult, de általában jobb szélső középpályásként szerepelt. Nem ő volt a Juventus történetének legtechnikásabb, vagy legkreatívabb játékosa, de kevés ilyen szorgos, fáradhatatlan és csupa szív játékos hordta ezeket a színeket, mint ő, ezért is kapta a "Kis Katona" becenevet. A szélen fel és alá folyamatosan, fáradhatatlanul robotolt, a védekezésből és a támadásból is kivette a részét. Gyors, erős és kemény is volt egyszerre, a védekezést is kiválóan megoldotta, de az offenzívákat is előszeretettel segítette. Általában annyiból állt a tudománya, hogy a vonal mellett sprintelt, ha úgy látta, hogy érdemes beívelni, akkor így tett, ha túl közel volt ellenfele, akkor gyorsan visszafordult, és akár ezt többször is meg tudta valósítani, így őrületbe kergetve ellenfelét. Mivel mindkét lábával egyformán ügyes volt, ezért akár bal lábbal is be tudta ívelni a játékszert. Nem csak a kulcspasszok kiosztásában jeleskedett, ugyanis volt mikor az ő fejére érkezett a beívelés a hosszú oldalon, vagy éppen a kipattanót rúgta be a hálóba.

Rendkívül őszinte ember, mindenkinek elmondta a véleményét, sosem köntörfalazott. Ő is tagja annak az ötven játékosnak, aki csillagot kapott az Allianz Stadiumban. 

Gianluca Zambrotta: Szülővárosában, Comóban kezdett el futballozni, ahol egészen 1997-ig pallérozódott. Új állomáshelye a Bari volt, ahol három szezont töltött el, és olyan kiváló teljesítményre volt képes, hogy a Juventus lecsapott rá, és annak ellenére, hogy mindössze 22 esztendős volt, a torinóiak kicsengettek érte 8 millió eurót. 7 éven át volt a Juve játékosa, 296 mérkőzésen húzhatta magára a Bianconero színeket, tíz gólt szerzett és tizenhárom gólpasszt osztott ki. 2006-ban a Calciopoli-botrány idején távozott, a Barcelona igazolta le 14 millió euróért, ami a Transfermarkt által becsült értékének nagyjából fele volt. Neki sem jött be a spanyol kaland, mindössze két évet töltött Katalóniában, ugyanis feleségének komoly honvágya volt, ezért visszatértek Olaszországba, az AC Milan szerezte meg őt 10.5 millió euróért. Négy esztendőt töltött Milánóban, majd ideiglenesen visszavonult, 2013-ban viszont aláírt a svájci Chiassóhoz, ahol négy hónapot  töltött el. Pályafutása során nyerhetett öt Scudettót, egy spanyol szuperkupát, két olasz szuperkupát, egy Serie C-s olasz kupát és alapembere volt a világbajnok olasz csapatnak.

Mivel mindkét lábát egyformán tudta használni, ezért rendkívül univerzális labdarúgónak számított, egyszerűbb felsorolni, hogy melyik posztokon nem játszott. Szóval, nem volt bal szélső, támadó középpályás és kapus. Ő volt az egyik legelső és legkiemelkedőbb modern szélső védő, aki támadásban és védekezésben is remekelt. Szinte nem is igazán volt gyengéje, fizikailag jó felépítésű játékos volt, aki ennek ellenére meglehetősen gyors, és agilis volt, kiválóan tartotta meg a labdát, remekül ívelte be a játékszert és a távoli bombái is élményszámban mentek. A védekezésben szintén remekelt, jól olvasta a játékot, hibátlan becsúszásokra volt képes és kiválóan szerelt.

Vannak, akik még mindig árulónak tartják, azonban távozása után elmondta, hogy nem az ő döntése volt, hogy távozzon, mindenképp maradni szeretett volna, de nem tehette. 

Mauro Camoranesi: Argentínában született, és ott is kezdte labdarúgói karrierjét, az Aldovisi együttesénél. Több dél-amerikai klubban is megfordult, többek közt a Santos Lagunában, a Montevideo Wanderersben, a Club Atlético Banfieldben és a Cruz Azulban. 2001-ben igazolt Európába, méghozzá Olaszországba, a Hellas Veronához, 7 millió eurót csengetett ki érte a Scaligeri. Másfél évet töltött Verona városában, 55 alkalommal jutott lehetőséghez, a bizalmat pedig hét góllal és két gólpasszal hálálta meg. Felhívta magára a Juventus figyelmét is, 2002-ben a Juve meg is szerezte a copfos szélsőt, nem kevesebb, mint 8.5 millió euróért. Nyolc esztendőt töltött Torinóban, ezen idő alatt 288 alkalommal húzhatta magára a Bianconero színeket, 32 gólt lőtt és 43 gólpasszt osztott ki. 2010-ben a Stuttgart leigazolta a 33 esztendős játékost, a németek 2 millió eurót fizettek érte. Németországot másfél után elhagyta, hogy hazatérjen Argentínába, a Lanúshoz. Ott is csak egy évig húzta, majd átigazolt a Racinghez, ahonnan 2014-ben visszavonult. 2008-ban, 31 évesen volt igazán csúcsformában, amikor is a legjobb olasz játékosnak választották. Vitrinjében megtalálható egy világbajnoki trófea, három Scudetto, két olasz szuperkupa és egy Serie B-s bajnoki serleg. 

Ő is meglehetősen univerzális játékos hírében állt, azonban leginkább jobb szélső középpályásként játszott, mint vonalszélső, igaz, a bal lábával is jól bánt a labdával. A fentebbi két olaszhoz képest ő lényegesebben támadóbb szellemű volt, kiváló technikai képzettséggel rendelkezett, remekül cselezett, jól tudta beívelni a labdát középre, azonban a rövid oldalra is sűrűn tüzelt. 174 centiméter magassága ellenére több fejesgólt is szerzett, ugyanis nagyon jól érkezett a kapu elé, kiválóan lőtt távolról, gyors és szorgalmas volt. A védekezés nem igazán tartozott az erősségei közé, de ennek ellenére a harciasság megvolt benne, meglehetősen szabálytalan játékosként marad meg az utókornak, ugyanis tíz piros lapot kapott karrierje során. 

Ő is kapott csillagot az Allianz Stadiumnál, azonban, ha rajta múlt volna, 2006-ban elhagyta volna a Zebrákat, esze ágában nem volt maradni, de nem volt választása, a vezetőség nem engedte el. Annak ellenére, hogy Argentínában született, ötvenötszörös olasz válogatott, ugyanis talján felmenőkkel is rendelkezik. Az Indián becenevet sem hiába kapta, elődjei között megtalálhatók irokézek is, Camoranesit nagy büszkeséggel tölti el indián származása, erről tetoválások is tanúskodnak. Míg Zambrottát jelenleg nem foglalkoztatják edzőként, addig Mauro a szlovén Tabor Sežana vezetőedzője. Igaz, hogy jelenleg is alkalmazzák, többek között megfordult mexikói és argentin együtteseknél is, de sajnos nincs meg benne az edzői véna, eddig szinte minden csapatánál megbukott. 

Számomra most a legnehezebb a döntés, nehezen jutottam dűlőre, azonban engem leginkább Zambrotta játéka győzött meg igazán, úgyhogy  végül a 98-szoros olasz válogatott játékosra szavazok.