Amint a Juventus a Manchester United elleni BL-meccsre készül, az Öreg Hölgy középpályása, Miralem Pjanić a The Guardian munkatársának gyermekkoráról beszélt, és elmondta, hogyan segítették a könnyei a szüleit a menekülésben a boszniai háború elől.

Miralem édesapja, Fahrudin Pjanić tudta, hogy közeleg a háború szele, mivel a jugoszláv harmadik osztályában szereplő FK Drina Zvornik futballistájaként eleget utazott ahhoz, hogy lássa az 1990-es évek elején növekvő szociális és politikai feszültségeket. Egy újszülött apjaként Fahrudin ösztönszerűen menekíteni kívánta családját, mielőtt a legrosszabb megtörtént volna.

A Luxemburgi Nagyhercegségben élő barátok segítették, hogy felvegye a kapcsolatot az ország egyik félprofi klubjával, a Schifflange egyesületével, akik részmunkaidős szerződést ajánlottak neki, illetve segíteni kívánták megfelelő munka megtalálásában. A lehetőség megragadásához azonban Fahrudinnak szüksége volt a Zvornik elöljáróinak a beleegyezésére és a klub által hitelesített utazási papírokra.

Kétszer találkozott is a klub titkárával az átigazolást elősegítendő, azonban mindkétszer üres kézzel tért vissza családjához. A reménytelen helyzetet látva Miralem édesanyja, Fatima saját maga látogatott el a klubvezetőhöz, és magával vitte gyermekét.

Miralem Pjanić természetesen semmire sem emlékszik a történtekből, hiszen túl kicsi volt, de a család többször megosztotta a történteket vele.

„Az édesanyám azt akarta, hogy távozzunk, mindenképpen, de a klub nemet mondott. Aztán elkezdtem sírni, ami annyira megindította a titkárt, hogy végül beleegyezett, kizárólag a gyermek miatt.”

A kisgyerek jelenleg 28 éves, és a Juventus csapatának kulcsjátékosa. Ezek a könnyek azonban mindörökké és gyökeresen megváltoztatták az életét, hiszen felszabadították a szüleit, akik Luxemburgba menekülhettek, ahol a gyermek biztonságban nőhetett fel, miközben Zvornikban százával gyilkolták le a bosnyákokat, és további ezrek menekültek el otthonukból.

A torinói Continassa negyedben található új klubszékházának egyik tárgyalójában ülve Miralem Pjanić láthatóan elérzékenyül, miközben arról beszél, min mentek át szülei.

„A szüleim nagyon fiatalok voltak, 20 és 22 évesek, és egy olyan új országba érkeztek, amelynek nem beszélték a nyelvét, és mindössze két vagy három bőröndöt hozhattak magukkal.

Nulláról kezdtek mindent, és csodálatos családot építettek fel. Nagyszerű dolgot valósítottak meg. Ma már nagyon jól élnek Luxemburgban, van egy húgom és egy öcsém, akik már tényleg jó körülmények között nőnek fel. A szüleimet példaképnek tekintem, főleg látva, hogy mit értek el a semmiből.”

Fahrudin nappal dolgozott, míg Fatima éjszaka, így valaki mindig vigyázhatott a család gyermekére. Miralem számára ez azt jelentette, hogy látogathatta minden este a Schifflange edzéseit. Szinte ragyog, amikor arról mesél, hogyan segített édesapjának bepakolni az edzőtáskába, ami sok gyermeknek nemkívánatos feladatnak tűnhet, azonban ezt ő a világ legnagyobb megtiszteltetéseként élte meg.

„Az édesapám középpályás volt, ahogyan én is, és jó játékos is volt. Amikor idősebb koromban láttam őt futballozni, láttam, hogy igencsak jól érti a játékot. Nem adatott meg számára minden lehetőség a fejlődésre, és arra, hogy kiemelkedő karriert építsen ki magának, de megtette, amit tudott. A célja ezt követően az volt, hogy mindenképpen hagyja el az országot, ami veszélyt hordozott a családja számára. Ekkor már nem a futball volt az első számú prioritás.”

Apjával ellentétben Miralemnek megadatott a megfelelő képzés lehetősége, és a Schifflange csapatától a Metz, a Lyon és a Roma csapatát is megjárta, majd a Juventushoz igazolt. Olaszországban Il Pianista névvel is illetik sokan, bár a pályán inkább irányítóként, karmesterként futballozik, így segítve a körülötte lévő szólistákat a kiteljesedésben.

„Nem az a játékos vagyok, aki megcsinál tíz átlépős cselt vagy sarkazást, ez engem nemigen érdekel. Sokkal jobban izgat a játék egyszerűsége, mivel ezt teszi ezt a sportot annyira csodálatossá. A legegyszerűbb dolgok olykor a legnehezebbek, és ezekre nem mindenki képes.

Szerencsém volt olyan futballistákat látni közelről, mint Zinedine Zidane, Xavi, Andrés Iniesta és Andrea Pirlo. Mindannyian annyira egyszerűvé tették csapatuk számára a játékot. Mindannyian jó játékhoz segítették csapatukat olyan apróságokkal, amiket sokan észre sem vesznek. Figyelembe vették a pályán történő dolgokat, és úgy cselekedtek, hogy megkönnyítsék a körülöttük futballozók feladatát.”

A cselek kapcsán természetesen felmerül a Juventushoz érkező szupersztár, Cristiano Ronaldo neve.

„Ha megnézzük Cristiano Ronaldót, amikor a Manchesternél futballozott, majd összehasonlítjuk azzal, amit akkor mutatott, amikor a világ legjobb játékosa lett, látható, hogy a játéka megváltozott. Sokkal konkrétabb futballt kezdett játszani.

Sokat olvastam arról, miket mondott Cristiano Ronaldo Paul Scholesról és az edzésmódjáról. Mindenki kivételes futballistaként beszélt Paul Scholesről, de ez nem annak volt betudható, hogy bábukat cselezett ki edzéseken. Azzal, hogy egyszerűen végezte a feladatát, különleges játékossá vélt. Szerintem Cristiano Ronaldo tanult a hozzá hasonló játékosoktól.”

Ezt követően Miralem Pjanić az egyik legkiválóbb csapattársáról beszélt, Juninho Pernambucánóról, és a támadó szabadrúgástechnikáját elemezte, amit Andrea Pirlo maledettának nevezett, vagyis a labda áthaladt a sorfal fölött jelentős pörgés nélkül, majd ezt követően lényegesen gyorsabb pörgésbe kezdett, és ezzel felgyorsulva behullott a kapuba.

„Őszintén úgy gondolom, hogy Juninho és a többi játékos között nem a brazil maledettája volt a különbség, hanem az, hogy amikor Juninho lőtte így a labdát, az általában gólt ért. Ezért volt Juninho a legjobb szabadrúgáslövő a világon, mert nagyon konkrét volt a futballja. A szabadrúgásai mindig gólt vagy gólpasszt értek.”

Amióta Cristiano Ronaldo Torinóba érkezett, a portugál játékos az első számú szabadrúgáslövője a Juventusnak, pedig elvileg nincs kijelölt szabadrúgáslövő, és sokak szerint a bosnyák középpályásnak kellene lőnie a szabadokat, miután a 2011-es római szerződése óta 15 gólt szerzett közvetlen szabadrúgásokból. A helyzet ellenére azonban nem tűnik úgy, hogy ez a felállás ellenére lenne a huszonnyolc éves futballistának.

„Szeretem azokat a csapatokat nézni, akik jól játszanak, lent tartják a labdát lábnál, és egységként futballoznak. A Napoli az elmúlt években szép futballt játszott. Azonban egy cím, egy kupa, a csapattal való ünneplés, a szurkolók boldoggá tétele az igazi jutalom a mindennapokban befektetett kemény munkáért. Valamivel maradnia kell az embernek.

Amikor egy csapat jól játszik, de nem nyer, az ember végül megfárad. Valamit elveszít ugyanis a játékos. Az idejét.”

A trófeák és a győzelmek tekintetében nem sok panasz érheti a torinói székház elejét, hacsak nem a legrangosabb európai kupát nézzük, hiszen bár kétszer is döntőzött a Juve, a felemelkedés óta egyszer sem sikerült magasba emelni a BL-serleget.

„A Bajnokok Ligája mindig fontos volt a Juventus számára. Ez olyan célkitűzés, amiért képesek a végsőkig harcolni, hogy megnyerjük az egész sorozatot. Bővelkedünk a minőségben, és én hiszek ebben a csapatban. Mindazonáltal egyszerre csak egyetlen lépéssel törődjünk. Most az a cél, hogy csoportelsőként zárjunk.”