A Juventus veterán klasszisa, Gianluigi Buffon zsinórban a hatodik bajnoki cím elhódítása után a La Stampa hasábjain ma megjelenő írással vallott a csodálatos sikerekről és az azok mögött álló elképesztő munkáról.

"Győztünk. Ismét. Zsinórban hatodszor is. Ezt a rekordot megoszthatom Barzával, Chiellóval, Leóval, Stephannal és Claudióval. A csapat öregjeivel (természetesen nem mondom azt, hogy öregek... Kivéve Andreát, mert ő elég öreg)." - írta a Juventus csapatkapitánya.

"A hónapok, mérkőzések és sikerek előrehaladtával sokan beszéltek előre tudható győzelmekről, lejtőkről, könnyű bajnokságról és nyilvánvaló fölényről. Nem értek egyet ezzel.

Azok, akik soha sem nyertek még semmit, azzal foglalkoznak, hogy banálissá tegyék a sikeresek kemény munkáját. Ez a hatodik bajnoki cím egyáltalán nem volt várható, előre látható vagy bizonyos. Természetesen esélyesek voltunk, amiatt, amit az elmúlt öt év során felépítettünk. Azonban nulláról indultunk, megkérdőjeleztek bennünket, mi pedig küzdöttünk és győztünk. Senkitől sem kaptunk semmit.

Minden csapat, amely pályára lép ellenünk, mindent belead, mindenki ellenünk szurkol. Ez természetes dolog, mindig a legerősebbet gyűlölik a legjobban. Én inkább hagyom a gyűlölködést, s hagyom, hogy mások irigykedjenek arra a teljesítményre, amit a klubnak, az egész klubnak sikerült elérnie. 

Az első szó, ami minden győzelem után eszembe jut a »holnap«. Büszke vagyok a trófeákra, amelyeket megnyertem. 

Többet kaptam, mint amennyit valaha is reméltem az élettől, s bizonyosan többet annál, amennyit kértem. Egy új célvonal előtt, egy új cél elérése előtt, mindig tudatában vagyok, hogy mindent beleadtam, s ha lehetséges, még annál is többet.

Ez az örök hála hátránya az életben, ami arra késztet, hogy optimista legyek, s arra sarkall, hogy túllépjek önmagamon, túl a győzelmeken és túl a határokon. Érzem a koromat, de mindattól, ami még rám vár életben, érzem, hogy élek, és mindez állandó mozgásban tart.

Hat scudettóm van zsinórban, de összességében tíz a pályafutásom során. Igen, tíz. Nem szégyellem ezt mondani. Mindegyiket megnyertem, a pályán, olyan bajnokok mellett, akiknek az arcát, fáradtságát és mosolyait most is magam előtt látom, mikor ezeket a szavakat írom. 

A FIGC, a Wikipedia vagy a Liga azt mondja, hogy nyolc van. Nem fogok játékvezetőkről, bírákról vagy törvényről beszélni, de senki sem tagadhatja meg tőlem a jogot, hogy mindet magaménak érezzem. 

Az első szerelmem egy lány volt, akivel a főiskolán találkoztam, azonban ez viszonzatlan szerelem volt. Azonban, ami igazán fontos számomra, az a szerelem. Az elismerés nem minden az életben.

Néhány Vasco-dalt és Neruda-verset a magaménak érzek. Nem én írtam őket, de ez relatív, mert végtére is, ahogyan azt Troisi írta a Postás-ban, a költészetben nem az a fontos, hogy ki írta, hanem, hogy ki az, akinek segítségére van.

Hagyjuk akkor a vitákat. Nem akarok lezárt fejezeteket nyitni újra. Csupán büszke vagyok arra, amit elértem, nyertem és meghódítottam a pályán. Soha sem egyedül, mindig egy csapatban!

Egy büszke pillanat, ami visszatér hozzám, 2006 nyara. Egy forró és tomboló nyár, érthető távozásokkal és exodusszal, ami fölött nem lehet ítélkezni. Ugyanakkor a formálódás nyara is, s az elszántságé, hogy megváltoztassuk a történelmet. Senki sem úgy, mint mi. Senki sem előttünk.

Pavelre, Alexre, Davidra, Camóra és végül magamra gondolok. Úgy döntöttünk, hogy maradunk, megbecsülve a mezt, a klubot és a szurkolótábort. Mindent elveszítettünk, hogy valami olyat kapjunk, ami nem mérhető, s nem elcserélhető: tiszteletet és szeretetet.

Értékeket adni egy csoportnak, egy csapatnak, mert nélkülünk nem lennének diadalok, rekordok és győzelmek. Nem akarok idézetgyűjteménybe menni át, de mindazok nélkül, akik a pályán és a pályán kívül dolgoznak (talán az árnyékban) azért, hogy a lehető legjobb teljesítményt nyújtsam, ez nem lett volna lehetséges. És ami a leginkább elképesztő, hogy ennek az egésznek még nincsen vége."